A jókedvű tolatásjelző attól jókedvű, hogy szabadon áll a végtelen síkon a szélben, s közben megmutatja, hol van a határ.

Ettől persze sokan nem lennénk jókedvűek, csak hát ő a szabadonállniaszélbent és a megmutatniholvanahatárt is génjeiben örökölte felmenőitől, így pont azt teszi, ami vérében van, hogy tennie kell. S így nézve már mi magunk is jókedvűek lennénk, hisz' hányan-sokan írunk excel-cellákba számokat ahelyett, hogy azt tennénk, mi vérünkben lenne, hogy tennünk kell...

S persze kérdezhetitek: miféle fura szerzetek lehettek ennek a felmenői? Nos, elmondom, szép sorjában, amit tudunk. Mert persze a História Zsákvásznán csak itt-ott esik rálátás a lukakon az egykori dolgokra. De hát ezt tudjuk mind.

Legkorábbi említett őse egy apai ágú üknagymama, ki erényövként szolgált egy ma már kevéssé ismert hercegkisasszony kékvérű ölén -- korabeli lovagoknak mutatván a határt. Ugyanezen ágon szolgálta ezenközben apai ágú üknagyapja, egy furoszaurusz, a kisasszony urának határvédelmét -- hatalmas-rettenetesen bősz-hegyes orrára nyársalván azokat, kiknek meg kellett mutatnia, hol húzódik a határ. (Akkoriban a közigazgatási tájékoztatás politikailag kevésbé korrekt változata dívott.)

Nos, mikor a kisasszony maga tévedt az erdőbe (mert szabad szívével nagyon szerette a rengeteg erdőt, ahogy susog és szagzik és horkantgat), összeakadt ezzel a furdanccsal, aki elébb a szokott eljárásrend szerint ki akarta jelölni az addigot, így nekirontott, ám a lány olyan szép volt, hogy az utolsó tizedmásodpercben belészeretett, így rettenetes erővel becsapódó orrát a páncélnak hitt öv felé rántotta. Azt így is átdöfte, ám az öv pont ott volt legjobban megedzve, így túlélte, a lányba pedig már csak épp' annyira ért be az a hegy, hogy végül mindketten egyazon pillanatban áldott állapotba kerültek.

***

A hercegnő ágával a továbbiakban nem foglalkozunk, a rettenetes erejű királyokat, hercegeket és lovagokat bőségesen tárgyalják a Történelem lapjai.

Másik ágon azonban a sárkányfajzat s az erényöv nászából nagy erejű csodatévő ágyú fogant.

 Az ágyú a hercegnő lemenőinél mutatta ugyanazon határt, csakhogy ő már mindenféle messzihordó így-úgy furfangos lövedékekkel. Hát egyszer egy fénylő-tüzes lövedékkel nem egy tölgyfa lombját találja épp' telibe? Hát debizony. Udvarlásnak szánta, s hát ilyen, mikor egy ágyú húzkodja meg egy tölgyfa copfját. Más korok, más entitások.

Frigyüket egy erdei ÉS-kapu tette hivatalossá.

***

E furcsa nászból született az izzó tölgyfa, ki messzeföldön híres lett világító lábáról, mellyel pontosan a határon állva mutatta az eltévedt népeknek, kinek merre meddig. Itt-ott láthatjuk még említve az Elfeledett Történelem lapjain.

***

Kevésbé dokumentált ősök jönnek eztán -- egy szenvedélyesen lángoló szerelem után fiatalon eldobott almáról tudunk, állítólag volt egy kis aranyszín falevél is, egy a Párizsi Udvarban szolgáló aranytömböt néven említenek a szórványos krónikák kinek szigorú megjelenését ellensúlyozta a szabad párizsi levegő illata, egy napsugarak által megtermékenyített kőtömb --, majd következett a határkő.

A határkőről azért tudunk, mert értelemszerűen szerepelnie kellett a hivatali regiszterekben. Az ő indíttatása a megmutatniholahatárra már akkora volt, hogy teljesen passzolt hozzá ennek kőbe vésett hirdetése.

Ezt a vaskalapos vérvonalat bolondította meg a rézmozsár, kit -- hogy, hogy nem -- a határkőre raktak. Kidobták, vagy pihenő utáni feledékenységből nem tudni. Ő úgy mesélte, vásárra vitték, úgy felejtették ott, a rossz nyelvek szerint kidobták, de mindegy is. A két ellentétes szív menten egymásba bolondult -- a határvonalakat kőbe záró lelket elbűvölte a rézmozsár csapongó képzelete. Ami persze nem csoda, a rézmozsarakról köztudott, hogy sokféle nép között sürögnek, és mindig eléneklik lelkét a bennük épp' elmorzsolt magoknak, kik azt nékik kilehelik. A mozsárlány a határkőben is magra lelt, s boldogan énekelt belőle egy helyre kis utódot.

Az utód apjára emlékeztető rudacska lett, ki a határokat is mutatni szerette volna, ám folyton változó, olykor átjárható határokat képzelt. Hiába mondták szülei, hogy a határ lényege éppen a fixen megmutatása a merremeddignek, neki nem volt maradása. Így mikor túlnőtte apját, egy téli hajnalon megszökött egy bakter kordéján. Anyja szíve persze megérezte, így induláskor tarisznyájába tuszkolta a szokásos hamubasült anyai pogit.

***

A fiú a bakter tanácsára -- aki olyan bölcs és világlátott volt, amilyen csak egy bakter lehet, s apróra kikérdezte őt is, mi hajtja vérét -- fényjelzőnek állt. A vasúti regiszterek szerint valahol Nyitra környékén vállalt először munkát -- előjelzőként elébb, majd azt kitanulva Bbej bejárati főjelzőként egy fontos gócponti állomáson. Így teljesült álma, hisz' hol vörös fénye előtt volt a határ, mit minden vonat legszigorúbban köteles volt tartani, hol meg vidám zöld és sárga fényeivel útjukra bocsátotta őket, jelzésképével lelkükre kötve a következő megállás helyét.

***

A repdesőn boldog lelket kiszagolja a lányszív, no meg meg is tetszett a közelben szolgáló kis tolatásihatár-jelzőnek a fess magas főjelző, így hamar egybe is keltek, s az ő nászukból született a -- fényjelző képességét apjától, termetét anyjától öröklő, kék-fehér fényét apja és anyja színeiből kikeverő, jelzésképeit magának kitanuló -- kis tolatásjelző.

+++

S mint az elején mondtam, boldog, hogy vére buzgásának élhet, és szabadon állhat a szélben, megmutatva az Albertfalva felől Kelenföldnek tolató mozdonyoknak, meddigésnetovább, így általában vidámnak láthatjuk.

Állítólag mostanában látogatja őt egy szép aranyszín hajú tündelány, ki a mellette elsuhanó vonatokból figyeli és beszél hozzá. Őt azonban szíve kis tolatásjelzőjén kívül más nemigen láthatja -- mások feltűnésekor arca lassan semmibe tűnik. Ettől aztán a kis E7/1-es tolatásjelzőnek mostanában szinte állandósult az arcára ült elégedett vigyor.

furoszaurusz mohával belepett ősi maradánya

szemben állva vele átérezhetjük az egykor hegyes orr rettenetét, mit célpontjában kelthetett

Messzihordó ilyenolyanlövedékes határvédőágyú a hadi instrumentumok arborétumában. Mára belepte a moha, de egykor rettegett eszköz vala.

Erdei ÉS-kapu. A kor erdei szokása szerint az erdőlakók frigyét neki volt joga hivatalossá áldani.

a mondákban is megénekelt izzó tölgyfa (németalföldi festő műve)

szenvedélyesen lángoló szerelem után fiatalon eldobott alma

aranyszín kis falevél (a kép csak illusztráció!)

A Párizsi Udvarnál szolgáló aranytömb egy szállítás során a nantes-i erdőben. A szekérkaravánon készült képet a Francia Kincstárnál gyakori "inscrivez-vous par la peinture"-nek, azaz festmény általi regiszternek köszönhetjük.

Aranyló napsugarakba vont kőtömb. Többen a határkő közvetlen felmenőjének (apjának) tartják. Mások ezt vitatják, szerintük legfeljebb nagyapja vagy közeli nagybácsi lehetett.

A kis tolatásjelzőt látogató -- véle szenvedélyesen levelező -- leányt általában csak választotta láthatja. Ha más lényt, felépítményt vagy gépet a közelben észlel, képe lassan semmivé tűnik...