Kapcsolatunkra nézve nem hízelgő, de mindketten jól megvoltunk így -- szóval hogy belőle származik felismerésem, hogy az ember azt a lényt tekinti társnak, aki beszél hozzá valahogy. Nem feltétlen szavakkal, csak valahogy eltáncolva, amit akar. Ő egyszerű típusú papagáj volt extrák nélkül -- nem beszélt, nem nézett rám megbillentett fejjel, szemei ha netán okosak voltak se látszottak bármit is mondónak, pontszerű voltuk miatt. Ha közeledtem, nem reagált vagy biztonságosabb távolba húzódott.
Persze igazából nem velem volt baja, mással se beszélt, még cellatársával se sokat, aki ugyanő fiúban.
Élete egy merő gubbasztás volt. Én sajnáltam őket ezért, de hát nem is én hoztam őket a házhoz. Meg ők már azok az elfajzott alfajok, akik kiszabadulva nem is igen tudnának mit kezdeni magukkal, és már aznap macskavacsoraként végeznék valahol. Szemre el is voltak ők ezzel a gubbasztással. Mint két öreg költő, akik már csak felkérődzik egykor mozgalmas életük lapjait, és magukban élik át újra őket, hogy levonják a tanulságokat.
***
Különösen egy nyúl meg egy kutya mellett volt észrevehetetlen, akik meg falják a világot. A nyúl abszolút értelemben nem okos (sőt elég hülye szegény), de nyúlnak okos. Legalábbis elszánt. Elszántan rágja ketrecét, hogy kiengedjük, bölcsen imádja a nyusziwellness-t (homloksimogatás / hasvakarás, ilyenek), s ha esténként kiszabadul, vadul körbeszimatolja és -vizeli a világot -- ami esetében egy nappali (újabban fele).
És az is élettapasztalat, hogy az elszánt embert (és lényt -- e kiterjesztést a nyúltól tanultam) szintén szereti az Ember. Mert az valamit akar, és aki valamit akar, az valahogy magával ragad. A létező leghülyébb eszmére is van mindig követő, ha prófétája következetes és elszántan akarja. És ez valahogy az állatoknál is működik. Követni ugyan sose fogsz egy nyulat, de újra és újra kiengeded esténként, és összetakarítasz utána, hiába képtelen megtanulni a róla szóló könyvekből, hogy a nyúl csak alomjába vizel. (Tudom: almába, de az furán hangzana...)
És persze a kutya, hát arról mindenki tudja, hogy magával ragadón elmondja, amit akar, hogy elfogyott a vize, hogy a biciklik mögé esett a labdája, ezt kár tovább magyarázni.
Szóval erős kontraszt mellettük egy hullámos papagáj, aki nem csinál semmi olyat, amivel az ember figyelmét magára vonná.
Így eshetett, hogy bár naponta cseréltem vizüket, gyakorlatilag nem is láttam őket -- szemmel biztos, de agyam kiszűrte, mert nem jött felőlük figyelmet igénylő jelzés.
***
És hogy most, mikor hirtelen látványosan összeomlott, és cipősdobozba tettük, külön kupakban vizet tettünk mellé (meg banánt, amit az internet javasolt, hogy adjunk -- banánt vagy gyógyföldet, ami viszont ilyen névvel nyilván valami nem létező dolog, banán meg épp' volt friss a Tescóból), kezembe fogtam, meg a cipősdobozon át beszélgettem vele az autóban, ahogy az ügyeletre vittem -- és szerintem értette is, mert megnyugodott tőle, és mikor kinyitottam, figyelmesen tartotta a fejét -- szóval így utolsó napján jöttünk össze és nőtt szívemhez. Illetve utolsó előttin, mert ez tegnap éjszaka volt, meg meg ma reggel halt szegény feje. Mikor aztán megint kézbe fogtam, hogy a halál beálltát szemlével megállapítsuk, olyan volt, mint egy különösen szépen kidolgozott játékmadár, de egy játékmadárnál még így halálában is élőbb. És szerintem azért, mert előző éjszaka így összejöttünk.
A dobozt, melyre nagyobbik leányom éjszaka leánygyöngybetűkkel felírta: TAK, meg hogy HULLÁMOS PAPAGÁJ, mert tudta, hogy mire az ügyeletre érek, elfelejteném típusát, ami pedig fontos lehet a diagnózisnál, hogy jó kézikönyvből keressék ki üzemi paramétereit, szóval a dobozt a vizestálként felhasznált kupakkal együtt színeskukába temettem. Így ők is kaptak még egy esélyt a talán létező újrahasznosítóban, ahogy Tak is a talán létező papagájégben. A banánt meg csak úgy kidobtam, mit tegyek, ezt a világot nem a banánoknak teremtették.
Ahogy amúgy a papagájoknak se, mert most vettem észre, milyen jól ki van az dolgozva, hogy az ember bárhol megbetegedhet, van rá valahol egy doktor, aki ért hozzá, meg most már kutyára-macskára is, de a többi állat, hát az jobban teszi ha vigyáz magára.
Amiről meg eszembe jutott, milyen nehéz lesz kidolgozni a teljes ellátást, ha majd egyszer kilépünk a világűrbe. Mert lesz egy csomó galaktikus faj, mint a Csillagok Háborújában, és hiába mondja ki majd persze nyilván a Csillagközi Etika, hogy minden fajnak bármely galaxisban alapjoga az egyenlő orvosi ellátás, simán előfordulhat, hogy úgy járok, mint most a papagáj, hogy elmegyek az ügyeletre a CX-53-on, és kiderül, hogy na ott pont nem ért hozzám senki.
***
Itt lenn meg akkor -- hogy papagáj, doboz és kupak az égbe szállt -- végül csak egy tanulság maradt. Hogy az ember azt a lényt tekinti társnak, akivel kommunikál.
Aztán vagy jó lesz ez egyszer valamire, vagy nem. De hasonlít arra, amit olvastam egyszer egy könyvben, hogy az olyan országokban sosincs háború, ahol van McDonalds.
Hogy miben hasonlít, az, Kedves Olvasóm, házi feladat.
De ha azt egy könyvbe beírták, akkor biztosan jó valamire.
+++
Ezen bitek pedig itt míg állnak, Tak, a hullámos papagáj emlékét hirdessék.
a kép csak illusztráció
(mert persze le se fényképeztem...)
