Bedy Ede

 2018.07.08. 21:53

 

Bedy Ede eb volt, Cathry Szaléz Ferenc kutyája, kit hűségesen szolgált annak 1901-ben bekövetkezett haláláig. Gazdája márványtáblává változásakor döbbent rá, hogy kutyából nem lesz emléktábla. Hűsége azonban akkora volt, hogy egy nap az emléktábla előtti falnak teljes erejéből nekirohanva teste a falba kenődött. Az Úristen pedig e nagy hűséget azzal jutalmazta, hogy Bedy Ede a falba kerülvén maga is emléktáblává vált gazdája alatt s szolgálatában, hol, Vándor, egy korabeli falikőtál s egy húgyszagú homoktároló láda között a Svábhegyi vasútállomás falán tenmagad is tiszteletedet teheted előttük a nap bármely órájában.

 

20180701_171259.jpg

 

20180701_171244_p90.jpg

 

20180701_171206.jpg

 

20180701_171135_p90.jpg

 

 

 

cathry_and_bedy-1.jpg

 Az egyetlen -- még életükből fennmaradt -- kép, melyen együtt láthatók. Ede áhítattal sandít fel Ferencre, miközben Ferenc egy vasútról álmodik...

.

 

 

 

Címkék: fogaskerekű Svábhegy Cathry Szaléz Ferenc Bedy Ede

 

Csendben álldogált a Jézuskrisztus meg a kisnyúl.

-- Azért ez nem szép dolog -- mondta a kisnyúl

-- Hát nem -- mondta a Jézuskrisztus

-- Akkor miért csinálják? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Hát, ők ilyenek -- mondta a Jézuskrisztus.

Csendben álldogáltak.

-- De ez nem fáj? -- kérdezte a kisnyúl.

-- De, eléggé -- mondta a Jézuskrisztus

-- Honnan tudod? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Én vagyok a középső. -- mondta a Jézuskrisztus

-- Tényleg hasonlítasz. De akkor hogy lehetsz itt? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Minden évben eljövök. Néha elbizonytalanodok, hogy tényleg megszabadítottam őket tőlük... De aztán eszembe jut, hogy ez csak annyi, hogy kifizettem helyettük. -- mondta a Jézuskrisztus.

-- Mit? -- kérdezte a kisnyúl.

-- A bűneiket. -- mondta a Jézuskrisztus

-- Mint amit most csinálnak veletek? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Például. -- mondta a Jézuskrisztus

Csendben álldogáltak.

-- Akkor ezt most végülis te fizeted? -- kérdezte a kisnyúl, és igyekezett okos arcot vágni.

Csendben álldogáltak.

-- Végülis igen. -- mondta a Jézuskrisztus

Csendben álldogáltak.

-- Ne szedjük le valahogy őket? -- váltott témát a kisnyúl.

-- Ne. -- mondta a Jézuskrisztus

-- De miért? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Fontos, hogy végigcsinálják. -- mondta a Jézuskrisztus.

-- Csokitojásokat tojjak, ha értem -- adta fel az okos arcot a kisnyúl.

-- Nem rossz ötlet -- derült fel a Jézuskrisztus -- és ki is hordanád őket az embereknek? Persze ingyen -- tette hozzá gyorsan -- annak örülnének.

Csendben álldogáltak.

-- Ööö... Én nyúl vagyok, nem tudok csokitojást tojni. -- törte meg a csendet óvatosan a kisnyúl.

-- Már tudsz. -- mondta a Jézuskrisztus. -- Persze csak egyszer egy évben. Nem akartam eltúlozni.

Csendben álldogáltak.

-- Hát, legyen úgy. -- mondta a kisnyúl.

-- Úgy legyen! -- mosolygott a Jézuskrisztus

 

És úgy lett.

 


jk_es_nyul.png

 

 

 

 

 

 

Címkék: nyúl csokitojás Jézuskrisztus úsvét

A kicsi kövér pöttyös lány

 2018.03.13. 23:53

 

A kicsi kövér pöttyös lány nem mindig volt kövér és pöttyös. Kicsi persze igen, az ember nem lesz nagy majd kicsi.

De aztán kövér is lett, meg pöttyös.

 És nem csak úgy hanyagságból, hanem mert lett benne egy nála is kicsibb emberke, aki összevissza dúlta az anyagcsereháztartását. Ahogy ez az ilyen pöttöm emberkéktől elvárható persze, szóval ő se hanyagságból tette, vagy pláne rossz szándékkal.

Kérdezgették a kicsi kövér pöttyös lányt, mitől vagy te kövér meg pöttyös? Nem csúfolták persze, mert bírták a búráját (ott abban az országban hosszú ú-val írták a búráját, ahogy amúgy ebben is itt a 12. kiadás óta), csak aggódtak érte.

 De ő csak csendben mosolygott, azt mondta, ó, csak a vidéki levegő.

 És közben mindentudón simogatta hasát, és nagyon, de nagyon boldog volt.

Mert bár se kövér, se pöttyös nem akart ő lenni sose, de igazi kicsi pöttöm emberkével bíbelődő igazi felnőtt meg igen, és tudta, hogy ez most igazából olyan. S ha kövér, hát kövér. S ha pöttyös, hát pöttyös.

+++

 

Tanulság?

 

Voltak nagy, híres nők és anyák. Tele van a Történelem velük. Szépek voltak, hibátlanok, mindig tudták, mi a dolguk, s tették is azt.

 

De azért a pöttyös az igazi.

 

 

 pottyos.png

 

 

 

 

 

Címkék: pöttyös igazi

 
Milyen szép. És milyen éhes volt! És milyen jóllakott lett. 
Nagyon elégedetten nézelődik. Szép, erős gyerek. 

De bajba fog keveredni. A szemén látom. Már most, ahogy nézelődik vele. Nem áll jól. 

Mindenbe belenyúl majd, rámászik, feldönti. Sőt, magára rántja. Egy nyugodt karácsonyunk nem lesz, magára rántja a fát, az felgyújtja a szobát, ó, jesszusom, ezt nem teheted!... 


Vagy nem is?... 

Lehet, hogy eltöprengő, csendes gyerek lesz? 

De akkor milyen bajba keveredik? 

Mert az biztos, hogy keveredik. A szemén látom, ez olyan keveredős nézés. 

A bárány is látja, a szemén látom, hogy látja. És a bárányok bölcsek, de legalábbis jó látók. 

Meg a rénszarvas is. Ő valahogy olyan döbbent-szomorúan nézi, mint aki már most látja a bajt.



Várjunk csak, mit keres itt egy rénszarvas???


Na jó, rémeket látok, azt hiszem, ha elaludt, nekem is ki kell használnom az időt... 

 

 

20171221_083343_90j.jpg 

 Az előző részek tartalmából: 2015, 2016

 

 

 

 

 

Címkék: karácsony evangélium apokrif pszeudo

Az aranyból való leány

 2017.11.17. 20:53

 

Korán elhalt csenevész süldőlány kísértő szellemének tűnik a leány, ki nemrég tűnt fel a Lánchíddal szembeni téren.

Pedig istennő a legjavából -- Zeusz és Aua gyermeke.

***

Zeuszon persze nincs mit csodálkozni -- róla tudjuk, bőségesen osztotta mag(j)át, ám általában megmaradt a hellén földek fehérnépénél. Isteni lénye így saját népe isteni ( / félisteni, de nem vetette meg az egyszerű gazdálkodót sem, ha lány volt) magjába oltatott, s csak egyféle nép erősségével -- és gyengéivel -- bíró utódokat nemzett.

Ám egyszer a Nagy Hegyek közt kalandozva távoli énekszó ejtette rabul, melynek forrását sehol nem találta. Babonázva indult vélt forrása felé, útja így északnak s nyugatnak vitte. Meredélyek, hasadékban rohanó vad folyók, farkasüvöltést hordó szelek, széles nagy lapályok adták az utat türelmetlen kapkodó lábai alá, s a szüntelen ének az erőt, mi hajtotta.

***

Hellénföldön még csak-csak, ott szolgái voltak a hegyek s az ég, ám a hideg szelek s napnyugat irányába (ma északnyugatnak mondanánk) át kellett lépje a határt, mi ismert birodalmát az ismeretlentől óvta.

Idegen tájon járni már istenként is halandó módjára tudott, így sok-sok idő múltán látta meg Őt.

***

Aua nem is annyira szép volt, mint inkább a Nő őserejének hordozója. Három melle volt, és nem holmi génhibából -- olyat akkoriban nem tudtak még --, hanem ama őserő leképezéseként.

Apja egy ma már elfeledett egyiptomi isten, ki legyőzte a legyőzhetetlennek hitt napistent, Rét, így ő lett "Aki megölte Rét". Csakhogy azokban a kemény időkben majd' mindenki megölt ezt-azt, így az "aki megölte" még a mai Kovácsnál is gyakoribb, afféle előnév volt, ami így lekopott s maradt a Rét.

Ám akármekkora tett is volt legyőzni a főistent, ellenséget is szerzett ezzel bőven, így jobbnak látta messze hagyni Egyiptom földjét, ahol aztán Ré hívei annyira kiírták őt a történetekből, hogy ma már nincs is bennük.

Nagy vízen és hegyeken átkelve messzi északon mert csak megállni, hol aztán -- hogy nyomát elvágja -- nevét is Rét-ről Grass-ra germánosította.

Asszonyt keresett volna, ám azokon a fagyos zord tájakon az asszonyok is vad férfias harcosok voltak. Grass így felkutatta a leginkább nőies asszonynak valót, majd "Ré napisten fiolában felfogott -- sárkánygyökérrel és porított vízitormával elegyített -- forró déli vérét annak italába keverve felkorbácsolá benne a Nőt, s véle párosodván világra segíték Auát" (ismeretlen töredékemlék).

A déli vér megtette hatását, Aua maga lett a Nő -- Grass teremtménye megbabonázta a vad germán népet. Férfiak s nők egyaránt behódoltak a belőle áradó őserőnek, s -- mint királynőjükre a hangyák s a méhek -- egyfajta anyaistenként tekintettek reá.

Rét/Grass élete végéig rettegett hátrahagyott vérei bosszújától, s ahogy említettük, Ré hívei sem tudták elfogadni főistenük elvesztését, így mind Grass, mind teremtménye Aua léte feledésbe merült. Auáról a hivatalos legendák nem is tesznek említést, egyetlen teremtéstörténet kánonja sem említi. Egyetlen ismert forrását az irodalomjegyzékben megadtuk [1], bár a teljes történetet ez sem pont így meséli.

***

Aua vére célját is meghatározta, szíve mindig is egy forró délszaki főistenre várt, hogy általa anyává válhasson. Nem nehéz kitalálni, hogy Zeusznak részéről csak az éppen elvárható mértékű úrilányi ellenkezést kellett legyőznie, ám Aua komoly isteni erővel felruházott gyermeket akart, így apja áldásához is ragaszkodott -- meg persze olyan magot akart szárba szökkenteni, melynek forrása képes nehéz próbákat kiállni.

Itt aztán elsőre akadtak gondok, mert Rét/Grass a szellem embere volt, míg Zeusz inkább testiekben jeleskedett. Ekképpen már az első kifejtő kérdésnél elvérzett volna, ám főistenként dolgok elintézésében sose volt gyenge -- így az "Esszében fejtse ki, egyetért-e Ön a ptolemaioszi világképpel, ha igen, miért, ha nem, miért nem, vezessen le háromfős képzeletbeli vitát a kérdésben" feladatra csak annyit mondott, ismeri az öreg csótányt, ott pásztorkodik a hegy (ti. Olymposz) tövében, de nem egy nagy partiarc, így nem tud róla sokat -- atyai szemöldök felvonódik --, ám ismer pár egyiptomi arcot, aki többet tud róla, s ha szól nekik, szívesen elbeszélgetnek erről s más egyébről Grass-szal, vagy jobban szereti a Rét-et? -- atyai bajsz megrezzen, szemöldök leenged, arcra kúszó széles mosoly, ugyan már, megfeleltél, szólíthatlak fiamnak, édes ecsém?, áldásom rátok.

***

A talpraesett válasz persze Auának is tetszett, így a nap további része az ilyenkor szokásos ügyrend szerint alakult, s rá kilenc hónapra Aua leánygyermeknek adott életet, ki a pogányságban a Zeua nevet kapta.

Születésekor jóslatot kapott, mely szerint "erősebb lesz apjánál, s túléli őt", amit abban a kemény korban eleve úgy értelmeztek, hogy erővel megöli apját, hogy helyébe léphessen.

Ám Zeua csendes, szemlélődő gyermek volt, kit látszólag nem izgattak a testi lét hívságai, a vad féktelen mulatozások, melyekben pedig lehetett volna része szülei isteni kapcsolatai okán.

Apja közismert mulatozó, anyja nem féktelen, de véréből fakadón szenvedélyesen a test embere volt, míg az elmélkedő szemű Zeuát inkább a monetáris makroökonómia érdekelte.

Ezzel meglepte környezetét, mert persze senki nem értette, mit beszél oly' lelkesen, csak annyi ment át belőle, hogy egyszer majd apja s anyja népe, hellének és germánok ugyanazzal a pénzzel fognak fizetni, melynek neve oro lesz. Jóslata azóta sokféleképp' értelmezhetően is teljesült -- elég, ha a spanyol gyarmatosításokból Európára ömlő mérhetetlen aranyra (oro), a hellének s a germánok jelenlegi pénzére (euro), az egykor világszerte állomásozó szovjet katonák körében konvertibilis kincsképzőre (óra), vagy a kisértékű baráti ügyletekben nemhivatalos, ám világszerte elfogadott fizetőeszközre (oreo) gondolunk.

***

A róla szóló jóslat is teljesült, csak persze kiderült, hogy félreértelmezték. Mert Zeua ereje nem izmaiban volt, hanem távoli tájak népeiből kevert vérében, mi ellenállóvá tette az egyes népek gyengeségeivel szemben, míg közben ötvözte erejüket.

Apját nem ő ölte meg, hanem kedves cimborája s szolgája, Bacchus, egy régóta lassan adagolt méreggel, mit szőlőnek levéből fejlesztett. Az istenek nedűjeként adagolta urának egészen nyíltan, mi passzolt is annak nagy természetéhez. Így aztán öregebb is, iszósabb is volt gyermekénél, persze hát, hogy az túlélte őt. Bacchus persze a gyermeket is itatni próbálta, ám Zeua északi vére s csendes természete nem hajlott a mulatozós ivászatra. Ne feledjük, a csendben magunkban ivás csak később, az ökör háziasításával terjedt el. S később persze az északi népek is megtanultak inni, de már csak később, a párlatkor hajnalán, mikor az Ember megtanulta kinyerni a növényekben rejlő tüzet.

***

Aua isteni mivoltának lényege a nőiség volt, ami így Zeuában csak a serdülőkort elérve érvényesülhetett. Ekkor végre vére minden összetevője istenivé vált, márpedig három nép isteneinek vére nem is eredményezhetett mást, mint a legistenibb anyagot -- Zeua testét előbb csak aranypor futotta be, majd lassan egészben arannyá lett.

Továbbra is csendes, elgondolkodó maradt, ám szavát ha vették, megfontolt bölcsesség volt abban. Nem volt heves természet, mint apja, de megvolt benne a germán szilajság ereje. Halk szava nem vetett fölösleges hullámokat, de ostorként ütött, ha kellett. Ahogy a folyton civódó pogány istenek lassan elfogyasztották egymást, úgy lett ő a csendes irányító. Pedig nem akarta ő ezt, csak nem bírta a sok fölösleges hülyeséget és belőle fakadó szenvedést, mit a többiek szenvedélye folyton felkorbácsolt.

A Római birodalom felbomlására teljes anarchiába fulladt volna az emberi világ is, ahogy a meggyengült római istenekre rátörte volna az ajtót az északiak sokfejű hordája, ha nincs a szálakat kezében tartó, csendes, de mindenkivel szót értő leány, ki egyfajta békítő, szigorú Anyaként irányítgatta -- szép szóval, ha kellett szapulva, de szeretettel -- a sok szenvedélyes faragatlan őserőt.

***

Székhelyét ekkorra a sokféle nép lakta földek közepe tájára helyezte. Olyan hely kellett, ahol a cívódó istenek őt könnyen elérik bajaikkal, vagy ha köztük igazságot kell tenni. Logikusan adta magát az egyetlen hely, hol nagy hegyek karéja közt védett medencében Kelet-Nyugat, Észak-Dél közt félúton a Nagy Folyón átívelő egyetlen természetes átjáróként a Lánchíd [2] magasodott, s a Cicó [3] nyájas bölcsessége adott békítő őserőt.

***

A Kereszt elterjedésével a pogány istenek ereje megroppant, szerepük megváltozott. A nagypolitikát már nem ők csinálják, ám helyi szinten kisebb bajkeverésekben még ott vannak, lakossági ügyekben, egyéni és kisközösségi megkeresésre pedig a keresztény szentekhez hasonló ügyképviseleti és -kijárási jogot is kaptak.

Zeuát továbbra is egyfajta anyai jellegű irányítójuknak, igazságtevőjüknek és szószólójuknak tartják, és sokak szerint informális érdekképviseleti ereje nagy, mert havonta egyszer az Úristennel kávézik, ki "emberi kapcsolatok, családjog" témakörben felmerült kérdésekben gyakorta kikéri véleményét -- igaz-e? -- ki tudja.

Abban azonban a többség egyetért, hogy anyai őserejének kisugárzása erre mifelénk erősen érezhető, és szerepe van abban, hogy az új hit inkább partiarchális keretei között az itt lakó nép mégis a kevés női főszereplő közül választott magának oltalmazót.

***

S hogy miért pont most jelent meg nekünk?

Nos, bizton nem tudhatjuk, de azt mondják, bár lakhelye évszázadok óta ugyanitt van, előtűnni csak akkor szokott, ha olyasféle furcsa dolgok történnek a világban, mik valamiért felbosszantják, s ami még az ő nyugodt lelkét is olyan szenvedéllyel tölti el, mi kiemeli őt hűvös, csendes láthatatlanságából.

S persze minden kor embere csóválta fejét, hogy bizony furcsa dolgok történnek a világban, minek így már biztosan hamarosan vége lesz, ám épp' ezért érdemes felfigyelni egy független indikátorra. Többek szerint ritka előtűnését maga is egyfajta nonverbális intésnek szánja -- aki járt arra mostanság, érzi magán méretében s furcsa nézésében is kicsit félelmetes, kicsit anyailag feddő jelenlétét, mely nem mond semmit, mégis megszeppenve, tanácstalanul tudunk csak állni ott előtte. Mint a pillanat, mikor gyermekként eltörtük a ritka, ma már beszerezhetetlen porcelántálat, amit még szegény jó Kálmán bácsi hozott teljes készletben Lombardiából, s a csörömpölésre az anyai szem a szobába lépett...

 

+++

Megfogadjuk-e intését, mi dolgunk. De ne feledjük, sokak szerint Zeua havonta egyszer az Úristennel kávézik.

 

 20171115_131029.jpg

Zeua, monumentálisan, aranyló fényében

 

 Közelről látszanak igazán nyomasztó méretei

 

 20171113_075605.jpg

Ha nem süti Nap, komor színében még jobban megérezzük csendesen félelmetes erejét.

 

Irodalomjegyzék:

[1] Der Butt. Grass, G., Luchterhand, Darmstadt/Neuwied 1977, ISBN 3-472-86069-3.

magyar fordításban A Hal, Grass, G. (link pl.)

[2] A Lánchíd, B., 2014

[3] A Cicó, B., 2015

 

 

 

 

Címkék: kávé oreo Zeusz Grass Úristen Aua Zeua

Az Asfinagok népe

 2017.09.22. 18:53

 

Az Asfinagok első említése egy V. századi oklevélből való, bár nem asfinagként. A népek, kikkel vándorlásuk s életük során találkoztak, mind más-más névvel illették őket. Asfinag a saját magukra használt nevük volt, mit büszkén viseltek, de a többi nép nem tudta kimondani. 

Apró termetű, éles eszű, csúcsos fejű, mosolygós fürge népekből állt -- a korabeli krónikák szerint remekbe szabott közigazgatással. A bizánci udvar gyapjúkereskedőként fedett kirendeltje egy helyen megemlíti hivatali szervezettségük magas szintjét, és egy VI. századból származó marhalevél is elismerőn szól "...az usunagok hvatalnokai által kiállított fináncokmányok pontosságárul".

A történészek máig nem tudják hová tenni a korba s a felhagyott római provinciákon elterülő vad nomád pusztákba-rengetegekbe logikailag nem  illeszkedő kifinomult társadalmat -- holott az ok rém egyszerű: az asfinagok egyszerűen imádták szervezni a világot.
 

Ha egy asfinag törzs megéhezett, összehívták a Rendes Ellátási Tanácsmányt, melynek törzsenként 8 rendes tagja volt, napi szintű élelmezési ügyekben volt jogosult határozatokat hozni, melyek aznapra -- "mi rossz idő esetén 24 órával meghosszabbítható" -- voltak érvényesek, legalább 6 tag kellett egy határozathoz, de -- a rendes tagok jelenlévő mértékénél legfeljebb eggyel kisebb számban - póttagok is bevonhatók voltak. 

A Tanács gyors szavazással döntött a vadászatról, melynek módját s helyszínét az ott helyben bevont varázslók és világi szakértők jelölték ki. 

A határozat meghozatalától számított tizenötödik percben már elindult a forgalomterelők csapata a napi vadászati térképpel, karjelzéseik a vadászegység tagjaira nézve kötelezőek voltak -- ennek betartását legalább olyan komolyan vették, mint magát a vadászatot... 

... 

S ez így ment életük minden területén, és nem a hatalmi pozícióba jutott hivatalnokok hatalmaskodási vágyából, hanem mindőjük lelkéből fakadón. A kerekek forgásában mindük fontosnak érezte magát, és úgy érezték, a Nagy Gépezetet működtetik isteneik őket kedvtelve való nézegetése közben. Maga az asfinag szó is működtetőt, kerekeket forgatót jelent, de valami olyan értelemben s árnyalattal, mely egyetlen akkori vagy későbbi nyelvben sem fordul elő. Helyes kiejtésében a szem is részt vesz, mely kimondás közben lopva az égre pillant.

S elbonyolítottnak tűnő rendszerük olajozottan-gyorsan is működött, nem véletlen említi egy VIII. századi uradalmi pajtaleltár hogy "...pótlólagos szíjjak, ustorok harmadfél hét múlva Tihomér napjára ígérve, asunagoktul, így bízható". 

*** 

Reneszánszuk idején olykor saját birodalmuk volt, olykor másokét működtették uraik megelégedésére. Történészek egy csoportja szerint részben az általuk "külső megbízottként" nyújtott  közigazgatásnak köszönhető, hogy a tájat akkoriban uraló viszonylag barbár népek sikerrel vették fel a harcot a szervezett római birodalom ellen. 

Költőik szerették népüket lombhoz hasonlítani, zöldellő, dús lombhoz, mely nem maga a fa, ám sok apró levelével megszervezi a gazda életéhez szükséges nedvek áramlását (mai közigazgatási szemmel: közlekedés) s a környezettel való kapcsolatot biztosító halk susogást (külügy). 

Krónikásaik szerint egészen a mogorok (magyarok) megjelenéséig tartott az Aranykor, kik területükön az új urak lettek, és nem tartottak igényt a számukra is átláthatatlan -- ám rafkós keletről jöttként nekik így gyanús is -- államgépezetre. A magyarok Rómától s Bizánctól kérvén koronát államigazgatásukban is azok nehézkes mintáit vették át -- hasonlóan egész Európához. Az asfinagok eljelentéktelenedésének köszönhetjük, hogy Európa, s államirányításban az ő mintáit átvevő nagyvilág még ma is böhöm, lassú hivatalokkal túlterhelt államgépezetet működtet -- amint azt a Római Birodalom utódaitól megörököltük. 

*** 

Az asfinagok népének egyedei vérükben persze utódaikra örökítették a gördülékeny szervezést, ám a munkájukra való igényt s ennek forrásait elveszítették. Ahogy a pápa követe fogalmaz: "...lehullt a lomb, az asunagok, kik más népek fáján voltak az éltető nedveket szállító levelek, most azt beszélik, fájuk által ledobatván száradó avarrá vállottak". 

Ekkortól nevezik magukat s a többi nép krónikásai őket avarnak, s történelmünk lapjain már csak annyi említtetésük, hogy az itt élő avarok beolvadtak vagy eltűntek -- ki tudja. Az avar szót sem tudja senki úgy kiejteni mint ők -- egyik szemüket szempillantásig szomorúan a földre szegezve, s csöppnyi sóhajtással kísérve. 

 



*** 

Mi lett sorsuk, a Történetírás e fonalat sok időre elvesztette. Azért ők és utódaik jóeszű szervezők maradtak, így az újabb kutatások szerint sokuk hivatalba emelkedett, ám népként még egymásról is alig s csak titokban tudtak. Ranggal nem rendelkezvén felemelkedésük legfőképp' egyházi vonalon volt lehetséges -- a középkor szegény származású ambiciózusainak útját járva szerzetesi, majd onnan papi pálya volt a legbejáratottabb lehetőség a számukra. Az így felemelkedettek aztán már hónuk alá nyúltak az újonnan érkezőknek. 

*** 

Kifinomult lelküknek a török uralom extrán elviselhetetlen lévén -- no meg a bejáratott egyházi vonal elvesztésétől való félelmükben -- a XVI. sz. táján tömegesen szivárognak a mai Ausztria területére, ahol aztán a precízséget értékelő nép közé vegyülve megtalálják számításukat. 

+++

A Történelem békésebb napjainak eljövetelével lassan előbújtak több évszázados rejtett identitásukból, s ma újfent elemükben érezvén magukat már ismét nem avarok, hanem asfinagok -- kiejtés közben ismét felfelé pillantva. 

Az elterjedt államszervezet az ő ízlésüknek még mindig túl lomha, így kihasították maguknak a mindig is leginkább kedvükre való részterületet -- a közlekedés szervezését. 

Ausztriában autózva egyedeikkel te magad is találkozhatsz -- az Asfinag-manók jól tudják, hogy ha egy autópályaépítés szükséges rossz is, az attól még rossz, és már az olyan egyszerű apróság is sokat segít, ha tudjuk, mennyi még szenvedésünk térben és időben. A manókat látva úgy érezzük, jó kezekben vagyunk -- de legalábbis tudhatjuk, meddig lesz rossz nekünk...

 

 

Osztrák autópályaépítésről informáló mai Asfinag-manó. A teljes útlezárás hosszában fogja kezünket s vezet végig a nehézségeken, ahogy azt a következő képeken láthatjuk...

 

...még nyolc kilométer...

...még hat... 

 

 ...de már csak öt ! ...

 

...éééés VÉGE, jó utat! Hát nem más így?

 

 lehullt_a_lomb-page-001.jpg

A pápa követének levele, IX. sz. körül (eredeti dokumentum részlete - Vatikáni könyvtár, Közreadott Levelezések Tára, Restaurált Anyagok Polcai, MCLXIII / IX)

 

 

 

 

 

 

Címkék: bürokrácia államgépezet avarok Róma Bizánc asfinag

 

Egyszer a nyúl megunta, hogy az ember folyton megeszi őt.

Gondolt hát egyet, és húsvét hétfőn (ami akkor még csak pogány ünnep volt, így kisbetűvel írták, mert a pogányok még kisebbek is voltak, meg a nagybetűkből se csináltak akkora ügyet), szóval mikor tudta, hogy az ember úgyse megy dolgozni, és van ideje a kertjében nézelődni, kirakott neki egy csomó csokinyulat és -tojást, hogy eztán azt egye.

Az ember kiment a kertbe, mert tényleg nem dolgozott aznap, tényleg szétnézett, és nagyon megörült az ajándéknak.

Attól a naptól kezdve a nyúl és az ember barátok lettek, és az ember inkább csirkét, disznót, tehenet, kengurut, szürkemarhát és antilopot evett, nyulat pedig már csak akkor, ha épp' arra volt kedve.

Ezzel a praktikusan önzetlen barátságról szóló szép történettel kívánok Néked, kedves Olvasó, szép Húsvéti ünnepeket.

(Ja igen, és az kimaradt, hogy és ez mikor volt, de azt én se tudom, így szigorúan nézve igazából továbbra se tudjuk, mióta eszik az ember csokinyulat. Elnézést kérek, ha a cím mást ígért...)


/grúz jellegű népmeséből fordítva/

 

 

nyul_es_ember.jpg

 

képek forrása: nyúl,   ember,    és

 

Eredeti változat:

 

მას შემდეგ, რაც კურდღლის დაიღალა ადამიანი მუდმივად ჭამს მას.

ვფიქრობ, ერთ-ერთი, და აღდგომის ორშაბათს (რომელიც მაშინ იყო წარმართული დღესასწაული, ასე წერია ამას, იმიტომ, რომ ქვეყანაში ჯერ კიდევ პატარა, თქვენ არასდროს არ გააკეთა დიდი გარიგება ასოებით), ასე რომ, როცა ვიცოდი, რომ ადამიანი მაინც წავიდეთ მუშაობა და აქვს დრო მიმოიხედე გარშემო ბაღში, studded მას ბევრი შოკოლადის კურდღელი და -tojást, რომ მას შემდეგ ემთხვევა მას.

კაცი შევიდა ბაღში, რადგან ეს ნამდვილად არ მუშაობს, რომ დღეს, ნამდვილად ჩანდა, და მოხარული წარმოადგინოს.

დღიდან კურდღელი და კაცი გახდა მეგობრები, და ურჩევნიათ ქათმის, ღორის, ძროხის, kangaroo, ნაცრისფერი პირუტყვი და ანტილოპას შეჭამა კურდღელი და მხოლოდ იმ შემთხვევაში თუ თქვენ 'იგრძნო, როგორც ეს.

გისურვებთ, ძვირფასო მკითხველო, ლამაზი სააღდგომოდ ამ ლამაზი ამბავი პრაქტიკული თავდაუზოგავი მეგობრობა.

 

 

 

 

Egy hullámospapagáj emlékére

 2017.03.10. 23:53

 

Kapcsolatunkra nézve nem hízelgő, de mindketten jól megvoltunk így -- szóval hogy belőle származik felismerésem, hogy az ember azt a lényt tekinti társnak, aki beszél hozzá valahogy. Nem feltétlen szavakkal, csak valahogy eltáncolva, amit akar. Ő egyszerű típusú papagáj volt extrák nélkül -- nem beszélt, nem nézett rám megbillentett fejjel, szemei ha netán okosak voltak se látszottak bármit is mondónak, pontszerű voltuk miatt. Ha közeledtem, nem reagált vagy biztonságosabb távolba húzódott.
Persze igazából nem velem volt baja, mással se beszélt, még cellatársával se sokat, aki ugyanő fiúban.

Élete egy merő gubbasztás volt. Én sajnáltam őket ezért, de hát nem is én hoztam őket a házhoz. Meg ők már azok az elfajzott alfajok, akik kiszabadulva nem is igen tudnának mit kezdeni magukkal, és már aznap macskavacsoraként végeznék valahol. Szemre el is voltak ők ezzel a gubbasztással. Mint két öreg költő, akik már csak felkérődzik egykor mozgalmas életük lapjait, és magukban élik át újra őket, hogy levonják a tanulságokat.

***

Különösen egy nyúl meg egy kutya mellett volt észrevehetetlen, akik meg falják a világot. A nyúl abszolút értelemben nem okos (sőt elég hülye szegény), de nyúlnak okos. Legalábbis elszánt. Elszántan rágja ketrecét, hogy kiengedjük, bölcsen imádja a nyusziwellness-t (homloksimogatás / hasvakarás, ilyenek), s ha esténként kiszabadul, vadul körbeszimatolja és -vizeli a világot -- ami esetében egy nappali (újabban fele).

És az is élettapasztalat, hogy az elszánt embert (és lényt -- e kiterjesztést a nyúltól tanultam) szintén szereti az Ember. Mert az valamit akar, és aki valamit akar, az valahogy magával ragad. A létező leghülyébb eszmére is van mindig követő, ha prófétája következetes és elszántan akarja. És ez valahogy az állatoknál is működik. Követni ugyan sose fogsz egy nyulat, de újra és újra kiengeded esténként, és összetakarítasz utána, hiába képtelen megtanulni a róla szóló könyvekből, hogy a nyúl csak alomjába vizel. (Tudom: almába, de az furán hangzana...)

És persze a kutya, hát arról mindenki tudja, hogy magával ragadón elmondja, amit akar, hogy elfogyott a vize, hogy a biciklik mögé esett a labdája, ezt kár tovább magyarázni.

Szóval erős kontraszt mellettük egy hullámos papagáj, aki nem csinál semmi olyat, amivel az ember figyelmét magára vonná.

Így eshetett, hogy bár naponta cseréltem vizüket, gyakorlatilag nem is láttam őket -- szemmel biztos, de agyam kiszűrte, mert nem jött felőlük figyelmet igénylő jelzés.


***

És hogy most, mikor hirtelen látványosan összeomlott, és cipősdobozba tettük, külön kupakban vizet tettünk mellé (meg banánt, amit az internet javasolt, hogy adjunk -- banánt vagy gyógyföldet, ami viszont ilyen névvel nyilván valami nem létező dolog, banán meg épp' volt friss a Tescóból), kezembe fogtam, meg a cipősdobozon át beszélgettem vele az autóban, ahogy az ügyeletre vittem -- és szerintem értette is, mert megnyugodott tőle, és mikor kinyitottam, figyelmesen tartotta a fejét -- szóval így utolsó napján jöttünk össze és nőtt szívemhez. Illetve utolsó előttin, mert ez tegnap éjszaka volt, meg meg ma reggel halt szegény feje. Mikor aztán megint kézbe fogtam, hogy a halál beálltát szemlével megállapítsuk, olyan volt, mint egy különösen szépen kidolgozott játékmadár, de egy játékmadárnál még így halálában is élőbb. És szerintem azért, mert előző éjszaka így összejöttünk.


A dobozt, melyre nagyobbik leányom éjszaka leánygyöngybetűkkel felírta: TAK, meg hogy HULLÁMOS PAPAGÁJ, mert tudta, hogy mire az ügyeletre érek, elfelejteném típusát, ami pedig fontos lehet a diagnózisnál, hogy jó kézikönyvből keressék ki üzemi paramétereit, szóval a dobozt a vizestálként felhasznált kupakkal együtt színeskukába temettem. Így ők is kaptak még egy esélyt a talán létező újrahasznosítóban, ahogy Tak is a talán létező papagájégben. A banánt meg csak úgy kidobtam, mit tegyek, ezt a világot nem a banánoknak teremtették.

Ahogy amúgy a papagájoknak se, mert most vettem észre, milyen jól ki van az dolgozva, hogy az ember bárhol megbetegedhet, van rá valahol egy doktor, aki ért hozzá, meg most már kutyára-macskára is, de a többi állat, hát az jobban teszi ha vigyáz magára.

 

Amiről meg eszembe jutott, milyen nehéz lesz kidolgozni a teljes ellátást, ha majd egyszer kilépünk a világűrbe. Mert lesz egy csomó galaktikus faj, mint a Csillagok Háborújában, és hiába mondja ki majd persze nyilván a Csillagközi Etika, hogy minden fajnak bármely galaxisban alapjoga az egyenlő orvosi ellátás, simán előfordulhat, hogy úgy járok, mint most a papagáj, hogy elmegyek az ügyeletre a CX-53-on, és kiderül, hogy na ott pont nem ért hozzám senki.

***

Itt lenn meg akkor -- hogy papagáj, doboz és kupak az égbe szállt -- végül csak egy tanulság maradt. Hogy az ember azt a lényt tekinti társnak, akivel kommunikál.

Aztán vagy jó lesz ez egyszer valamire, vagy nem. De hasonlít arra, amit olvastam egyszer egy könyvben, hogy az olyan országokban sosincs háború, ahol van McDonalds.

Hogy miben hasonlít, az, Kedves Olvasóm, házi feladat.

De ha azt egy könyvbe beírták, akkor biztosan jó valamire.

+++

Ezen bitek pedig itt míg állnak, Tak, a hullámos papagáj emlékét hirdessék.

 

 

 

 a kép csak illusztráció

(mert persze le se fényképeztem...)

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Tak

 

A nők időnként rá tudnak kapcsolódni arra  a térre, ami amolyan tengerként minannyiunkat körülvesz, lábunkat nyaldosva hullámzik, s időnként a partra kicsapva agyunkba-lelkünkbe hatol.

A Tudomány által kimérhetetlen és eretneknek tartott tenger ez, az ezotérikus tanok kollektív tudatként dicsőítik.

S amikor egy nő egy konkrét férfit akar, vele gyermeket nemzene, megfogant gyermeket vár vagy szül, automatikusan rákapcsolódik e furcsa térre, és ilyenkor szemében végtelen bölcsesség csillog. Olyan tudás vezeti ilyenkor lépteit, melyről mi, férfiak semmit se sejtünk. És ők is csak tudattalan használják, egyszerűen rábízzák magukat, de ettől mindent pont úgy tesznek, ahogy azt tenni kell.

***

De kevesen tudják, hogy ezt teszik akkor is, ha épp' elhagyták őket.

Nem sokáig, csak amíg a bárpultot támasztva azt a pont szükséges mennyiségű italt megisszák, s azt a doboz cigarettát félig elszívják, hogy azután mindenből egy épp' annyit hagyjanak pohár és hamutartó alján, amitől emlékük egy darabja örökre ott marad abban a térben.

S e végtelen tenger adja aztán a löketet, amitől másnap reggelre örökre kivégzik magukban az álnok hitszegőt, és hihetetlen erőt merítve újból az életbe vetik magukat.

+++


Mert a férfi romantikus álmodozó, de a nő lépteit élni akaró gyakorlatiasság vezérli.

Ez az ének előttük tiszteleg.

 

20170210_095623_p90.jpg

 

 

 

20170213_132822_p90.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: bárpult

A stralsundi muzsikusok

 2017.01.26. 18:53

 

Jó Károly király jó hete úton volt, de marta, marcangolta veszett szenvedély, s csak ment, ment, hajtotta lovát, az utat nézte, s ment, csak ment...

Nem pihent meg fogadóban, nem vonzotta kiszűrődő pohárzaj, se kéményből melegen bodorodó pecsenyefüst.

Tépte-marta szívét a Sztambulban egy hete megkapott hír, hogy odahaza Sklakgund nagyúr nem átallott az ő trónjára ülni, ő palotájában alszik, ő késével eszik, kupájából iszik, seregének parancsolgat, s állítólag még a királynét is kúrogatja rendesen.

A török császár asztalánál érte a hír lakoma közben, ahonnan felállni háborús sértés, de a hírt meghallva maga a szultán is azt kiáltá, kóbor kutya füle, aki fia ilyenre azonnal lóra nem pattanik.

***

Hát pattant, s egy álló hete űzte-hajtotta a vak harag. Szövetséget kötött volna az ördöggel, egy ízben szólította is már, ám az szövetségen volt már az eggyel előrébb látó Sklakgunddal.

Átkelt már hegyeken, megáradt folyókon, semmi nem állhatta útját. Történetírója szerint egy kisebb bolgár sárkányt is levágott közben, de erre azért ne tegyünk sokat, mert krónikása napokkal mögötte lihegett.

Így vagy úgy, hetednapra Pestnek városába ért az magyarok földjén, de az sem szakítja meg útját, ha történetünk többi szála pont ott nem keresztezi az övét...

***

Óvatos volt hanem Sklakgund, és kiadta legfőbb bizalmasának, a feketelelkű Thorbjörnsen kapitánynak, toborozzon válogatott gazfickókat, olyan elvetemülteket, kiket még a Föld is kivet, mennének királyuk elé, őt útjának során gyilokkal elveszejteni.

Nem hiába volt azonban feketelelkű Thorbjörnsen kapitány, a kapott aranyakat magának tartotta, és néhány girhes ezüstpénzen próbált embert toborozni.

Ráadásul szerette is a nép jó Károly királyt, mert ugyan szeleburdi volt, de szíve jó, és mégiscsak királyuk. Így azután rejtélyesen fogalmazott feladatra, kevés pénzen -- hogy is mondjam én már most politikailag korrekten -- kicsit furcsa szerzeteket verbuvált, kik úgy tudták, hogy egy királynak öltözött imposztort kell útján "bármi módon" megakasztani.

***

Addigi történetük külön meséket érne, de most csak röviden:

a kék víziló ábrándoslelkű volt, s egy déltengeri sétájakor a Labrador áramlat hozta fel északra, így vacogva-prüszkölve mászott ki, és élt azóta egy gyermektelen öreg földművespárnál,

a zöld kutya maga se pontosan tudta, honnan származik, de állítólag van egy bércektől nehezen megközelíthető hely Lappföldön, ahol minden kutya ilyen,

a bagoly saját állítása szerint korábban a stockholmi egyetemen tanított, de eltérő nézeteket vallott a rektorral a hét szabad művészet jövőjéről a modernizálódó svéd társadalomban,

a sárkány kihaltnak hitt ősi faj kisnövésű s így hajdan társai által sokat gúnyolt utolsó gyermeke, kit termete mellet jámbor-békés természete védett meg a többiek kihalásától,

a sárga csibét ezzel szemben éppen pörölős természete űzte el fajtársaitól, így azonban nem volt előtte minta a kakassá válásra, és nagyra nőtt csibe lett,

az ikermadárra egy óvodában lelt rá a kapitány, mert egyszerre kétfelől tudta az udvaron a délutáni alvásból kipihenten ébredő gyereksereget terelni, csőreivel szükség esetén fejükre koppintva eltérítve őket a helytelen cselekedetektől, és segíteni őket a helyes útra lelésben,

a sárgafogú piros valami elvben házitanítóként szolgált, de valójában kegyelemből tartották,

a rettenetes lapos oroszlán egy cirkuszból szökött meg, mert kifért a rácsokon, amúgy jámbor volt és kedves, de nagyon tudott ordítani, ami miatt gazdái nagy hasznát vették azokban a nehéz középkori svéd időkben, mikor még fejletlenebb volt az állampolgári jogvédelem,

a tartalék Nap tényleg az égen levő Nap tartaléka volt, mert valljuk be, lenézése a Teremtésnek, ha azt hisszük, hogy az Élet Kulcsát jelentő Napból Isten nem teremtett mindjárt tartalékot is, de szegényre eladdig csak párszor volt szükség, így Svédországban élt, ahol nem égetett annyira,

és, hát igen, a rózsaszín ló, hát azt a végére hagytam, mert arról se azt nem tudjuk, honnan lett, se azt, hogy mit csinált, de valahogy ő is a csapatba keveredett.

 

***

Elindult hát a különítmény a királynak öltözött imposztort útján "bármi módon" megakasztani.

Csakhogy volt még itt két dolog.

Egyrészt a királyné azért alapvetően szerette férjét, ha hagyta is elcsavarni fejét a zendülő Sklakgund által. Csak a mese, hol mindenki vagy jó vagy rossz, a királyné azonban hús-vér való volt, így egyszerre volt jószívű ura iránt, s befogadó a jóképű hadúrral szemben. Mi több, hús-vér valója éppen hogy fogékonnyá tette e furcsa kettősségre.

Na de a lényeg: indulás előtt titokban elküldte hozzájuk bizalmas cselédjét, Marcsasont, hogy rábeszélje őket, urát ne bántsák, mi több, segítsék épségben hazajutni, és elkerülni Sklakgund késeit. S mivel azok is alapjában jólelkű lények voltak, meg eredeti feladatukat nem is igen értették (kivéve az ikermadarat, mert az aztán jóeszű volt!), ráálltak az új küldetésre.

A másik, hogy viszont amikor Sklakgund a csapatot meglátta, kissé elgondolkodott, majd távozásuk után két nappal utánuk küldte három kipróbált bérgyilkosát, hogy -- biztos ami biztos -- ők is öljék meg Károlyt.

Minden készen állt hát egy kiadós bonyodalomra, s valahol egy kéz lapozott egyet a Történelem Füzetében, a tiszta új lapot lesimította, és kihegyezte ceruzáit, hogy követni tudja az eseményeket...

***

 A mai Váci és Irányi utca kereszteződésében akkor kis utca állt, attól függően sárosnak vagy porosnak leírva az utazók által, hogy előtte az eső esett épp' vagy a Nap sütött. Dél felől ügetett Károly, észak felől a tízfős különítmény.

Utóbbiak látták a hajszolt lovast, illendőn félreálltak, és feltehetőleg soha rá se jönnek, hogy a keresett király az. Egyrészt mert ők egy királyt eleve aranytrónuson ülőnek képzeltek, bíborpalástban, aranykoronával a fején, és tudatuk mélyén akkor is ilyet kerestek, ha tudták, hogy épp' lovagol országa felé. Másrészt meg mert -- akkoriban fényképek nem lévén -- a kor szokása szerint egy miniatúrát kaptak útravalóul, amit évekkel korábban festett egy udvari festő, és hát tudjuk jól, hány középkori házasság ment gallyra a vőlegény királyoknak küldött idealizált és picike miniatűrök okán. S persze tudjuk, eleve nem szerelemvezérelt frigyek voltak azok, de azért az akkori királyok is szerették a szép és friss csibehúst, így sokuk csalódott kissé. Na de ez egy (sok) másik történet.

Lényeg, hogy hagyták volna elmenni a lovast, ha meg nem akad egyikük szeme -- a lovon. Nem akarom részletezni, mily' jóvágású magas ló kellett egy ilyen hajszolt vágtához, és hogy gyöngyözött végig izmos testén az izzadság, mert nem ló lévén mindez az Olvasót nemigen érdekli. Hanem a rózsaszín ló bizony lóból volt, azon belül is lólányból, és pár pillanatnyi szájtátott ledermedés után az útra aléla.

Szándékolt ájulás volt-e vagy valódi, ki tudja -- lényeg, hogy a király lova bizony elbotlott benne. Fáradt is volt szegény, de meg bizony neki is megdobbant szíve a rózsaszín lólánynak láttán...

***

Így esett, hogy némi magyarázkodás után a felek rájöttek, ki kicsoda abban a kavarodásban, mi több, a király még a neki állított szitán is átlátott már.

Arra jutottak, hogy amíg a két ló magához tér, megpihennek kissé, és tervet kovácsolnak.

***

Eközben a három bérgyilkos is tábort ütött a gyilokra legalkalmasabb helyen, a Lánchíd mellett. Egymásról nem tudtak, mert Sklakgund biztosra menve azt akarta, hogy mindőjük próbálja meg egyedül is teljesen megölni a királyt, ami így szinte biztosan összejön majd valamelyiknek. Helyként azonban egymástól függetlenül is adta magát a híd, hisz' akkoriban egyetlen hely volt a Dunán, ahol az száraz lábbal átszelhető volt.

***

Egyikük, Gjunarsson, a "Nyílgyilok" néven szerepel a Bérgyilkos Almanach 1702-14 kiadásaiban. Mostani megbízásához legújabb büszkeségét, a Suhanó Sólymot szerelte fel a budai oldal tartópillérének magasába, hogy onnan kapja szíven a gyanútlanul lovagló Károlyt, ki a másik pillér miatti kanyarban majd lelassulni kényszerül.

Másikuk a szakmát régebben kezdő "Vincenzo", önéletrajza szerint hírneves Itáliából szökött krakéler, az 1688-1714-es évkönyvek szerint az álcázás s a kard rókakezű mestere. Ő ugyanezt a kanyart nézte ki magának, hol vakolatként a kőfalba lapulva várt türelmesen...

"Pokoltűz" (1707-14), "a váratlanul felkúszó lángnyelvek és robbantások mestere", szintén e sarokban látta meg a tökéletes helyet, de ő főleg, mert a pillér alá tudta így rögzíteni pokoltűzzel megrakott csónakját, mely alatt mai nyelven robbanóanyagot értsünk. A kifinomult megoldások mestereként távirányítással dolgozott, mi alatt idomított postagalambok értendők. Egy akcióban egy galamb sajnos így mindig áldozatul esett, de hát e szakma szinte megköveteli a hideg-számítóan gonosz szívet -- ahogy minden szakmát, igazán jól ezt is csak szívvel lehet űzni.

Hogy a független tervezés ellenére is ugyanazt a helyet nézték ki, mutatja, hogy a véletlenre semmit nem bízó vérprofik voltak. A gyilokra kiszemelt hely meg vonzotta is a vért és ármányt -- évszázadokkal korábban kiontott vér mesél erről...

 ***

Amíg a király megpihent, lova a rózsaszín lovat fűzte, a csapat pedig a királlyal tervet kovácsolt, előörsnek szaglászni kicsit elment a zöld kutya. Károly ugyanis a társaságra nézve rögtön megsejtette, hogy itt még más akadályokra is számítani lehet majd. Nem véletlen ő volt a svédek királya, azaz minden svéd közül a legokosabb.

Itt egy picit felgyorsulnak az események.

A zöld kutya a magasan ülő szemével a szürkületben hasonlított egy lovasra. Ráadásul a bérgyilkosok is a szabvány udvari miniatűrből dolgoztak. Így mikor a kutya a veszélyes pontra ért, egy felajzott húrt elengedett egy pöcök, egy vakolatdarab levált egy ódon falról, s egy folyó közepén himbálódzó otthonát aggódva figyelő galamb végre felröppenhetett.
Egy mérgezett nyílvessző gyilkos erővel célra tartva hasítani kezdte a hűs alkonyi levegőt, egy kard hegye kérlelhetetlenül előre szegeződött, s a Duna fölött egy galamb szállt.
Egy mérgezett nyílvessző gyilkos erővel fúrta be magát egy nagynevű bérgyilkos hátán át szívének pitvarába, egy kard kiesett egy meglepett arcú ember kezéből, egy zöld kutya ijedten ugrott fel, átesve egy hídkorláton, s egy galamb egy csónakra leszállt.
Egy mérgezett nyílvessző s egy nagynevű bérgyilkos örökre egybeforrva feküdtek egy híd járdáján, egy zöld kutya egy csónak s egy galamb felé zuhant egy nagy sötét, hideg víztömeg fölött, egy galamb pedig csőrével kinyitotta otthona ajtaját...

***

A váratlanul felkúszó lángnyelvek és robbantások mestere kicsit elszámította a robbanóanyagot, mert nem számolt a szél miatti vízpára által eláztatott mennyiséggel. A robbanás így a tervnél kisebbre sikerült, s nem nyalta le rettenetes lángnyelv a hídon levőket, viszont a légnyomás kellemesen lefékezte a magasból zuhanó kutyát, ki különben a csónak kemény fájára kenődik. Így is kábán nézett körül, s beletelt kis időbe, míg végigpörgette az eseményeket a svéd konyhakerttől a csónakig, de a hangra fejeit felkapó ikermadár szerencsére a csónakhoz repült, és a partra húzta.

Az események hatására Károly és csapata úgy döntöttek, az éjszakát már átalusszák a találkozásuk közelében álló Fogadó a nyálkás csigához-ban (későbbi Csiga vendéglő), s hajnalban indulnak tovább.

A megmaradt két bérgyilkos pedig új csapdát állított...

***

 Hamar átlátták, hogy ketten vannak, s mindketten rájöttek, jobb szövetségre lépni (s majd az után végezni a másikkal).

Nyílgyilok inkább saját kezébe vette nyilait, és a ragadozók prédára váró türelmével ült fel egy kőre a nyugati pillér falán, majd meredt mozdulatlanná. (Valamennyire álcázni azért minden bérgyilkos tud.)

Pokoltűz ezzel szemben bombáit felhozta a hídra, és mindjárt többet is elhelyezett. Egyet az eredeti helyre, egyet a híd közepére egyet pedig kicsit még tovább. Alaposan ellenőrzött mindent, majd Nyílgyilok mellé ült.

***

 A bagoly azonban éjszakai lény, így látott és feljegyzett mindent.

***

Pirkadatkor ittasnak tűnő vidám társaság indult át a hídon Pestről Buda felé. Egymás vállát támasztva dülöngélt egy zöld kutya, egy kisnövésű sárkány, egy sárgafogú piros valami, egy sárga csibe és egy rettenetes lapos oroszlán. Dalolva mentek el három rettenetes robbanószerkezet mellett, s közeledtek a keleti pillér felé.

Az égen egy ikermadár s egy bagoly kőrözött, visszafogott izgatottsággal figyelve a jeges vízben úszó kék vízilovat.

A kőpilléren két nehezen kivehető alak prédára várva csendben üldögél, szemük -- perifériáján a vidám társasággal -- a túlpartot kémleli Svédország királya után.

***

Az éneklő társaság eléri a keleti pillért.

Egyszerre hatalmas vízsugár lövell az égre, és lemossa a falról a Bérgyilkosok Almanachjában oly' előkelő helyen álló Nyílgyilok (1702 óta) és Pokoltűz (1707 óta) urakat. A kék víziló még lenn a déltengeren vette a trükköt egy öreg bálnától, akivel vízisakkozni szokott volt. Nem nagy ügy, a testméreten és a helyes ki- és belégzésen múlik minden, na meg az összpontosításon, és persze nem árt, ha otthonosak vagyunk a vízben.

A két úr egyenesen a vidám fickók közé csöppent, akik azonmód ártalmatlanná tevésükön kezdtek el fáradozni - ki hogyan tudta. A zöld kutya a bokájukat harapdálta, a sárkány tüzet fújt, a sárga csibe dühödten csipkedte őket, a sárgafogú piros valami meg nagy szemekkel pislogva folyamatosan cigarettát kért, ami testi sérülést nem okozott, de nagyon idegesítette a két marconát. Első pillanatban fel se fogták, hogy mindez ellenük irányul -- a vízsugár ésszel felfoghatatlan volt, a társaság meg szimplán begorombultnak látszott, amiért rájuk estek.

Azért előkapták kardjukat (mert persze kardja minden bérgyilkosnak volt akkoriban, s valahogy mind bánt vele, nem csak Vincenzo, a kard és álcázás rókakezű mestere, ki akkor ráadásul már halott is volt, ha még emlékszünk), és a társaságnak estek. Kardok ellen a rettenetes lapos oroszlán harcmodora egészen egyedinek és hatékonynak bizonyult -- oldalt fordulva rájuk üvöltött, majd hirtelen lapos oldalát mutatta feléjük, s így szinte lehetetlen volt mit megszúrni rajta. De a többiek is kellően idegesítették a profikkal való kiszámítható harchoz szokott két gyilkológépet, ráadásul addigra az ikermadár és a bagoly is lecsapott a levegőégből. Az ikermadár hol innen hol onnan koppintott a fejükre, és ha a Kedves Olvasónak koppintgatták már a fejét, tudja, hogy ez még azt is kihozza a sodrából, akivel ezt csak egy irányból teszik. Ha ehhez még hozzávesszük a baglyot, akinek a vívásról eszébe jutott kedvenc témája, hogy egy testi erőfölényen alapuló társadalomban a harcművészeteknek bizony a szabad művészetek közt lenne a helyük -- akár a számtan s mértan összevonásának árán is --, és úgy érezte, e két vívómestert talán meg tudná győzni erről, s ezt nyomban el is kezdte -- nos átérezhetjük, hogy bizony a két marcona annyira fojtogatónak találta a légkört, hogy azonnal ki kellett vágnia magát belőle.

De profik voltak, így dolgavégezetlen nem távozhattak. Pokoltűz galambjait kényszerűen hátrahagyva, egy szál karddal, Nyílgyilok kézi íját magához szorítva tört utat, és futni kezdtek a híd túloldala felé, ahonnan célpontjuk érkezését várták. Támadóik közvetlenül nem tudták követni őket, mert kicsit azért ők is kaptak a harcban, így itt-ott sajogva, elfeküdve, tápászkodtak, hogy a két gyilkost visszatartsák. S a Sors játékos kedve Károly érkezését épp' ekkorra időzítette az első hídpillérhez...

S itt a dolgok megint felgyorsultak.

***

 Károly, lován a rózsaszín lóval, előttük tíz méterre elővédnek a tartalék Nap. Nyílgyilok meglátja őket az egyenesbe fordulni. Három gyors villanás agyában --

  • támadói épp' lerázva, most szabad a keze, most tud biztosan cselekedni,
  • egyszerűbb lesz azt mondani, hogy ő végzett a célszeméllyel, ha tényleg ő végzett vele,
  • ha most lelövi Károlyt, következő nyila már majd az előtte futó Pokoltűzé (1707-1714) lehet

-- s azonnal cselekszik.

Megtorpan, nyílvesszőt előkap, íjra tesz, húr megfeszül, vessző feltépve hajnali levegőt surranva száguld, második nyílvesszőt előkap, íjra tesz, húr megfeszül, vessző feltépve hajnali levegőt surranva száguld.

Első nyílvessző céljába csapódik, második nyílvessző céljába csapódik.

***

S itt egy pillanatra meg kell állnunk. Nyílgyilok tökéletes célzó volt, de művészete az utóbbi időben kicsit eltolódott az automatizálás irányába. Emlékezzünk, előző nap még egy hídpillérre szerelt szerkezettel dolgozott, és most is csak azért váltott kézi íjra, mert már nem akart az előre beállított célpont hibájába esni. Ehhez jött még felindultsága, hisz' épp' most verekedte ki magát egy helyzetből, amit még most sem fogott fel egészen. És hát valljuk be, fizikailag is lihegett szegény. Szó mi szó, nem mentegetni akarom, csak indokolni próbálom, miért nem Károly szíve lett, ahová első nyila befúródott, hanem annak közelében egy pöcök, amit normál esetben egy galambnak kellett volna megnyomnia.

***

Igen, a király előtti pokolgép felrobbant. Hibának nem is rossz, de Károly még vagy tíz méterre volt onnan, így őt lovastul visszanyomta a mögötte magasodó hídpillérnek. Szinte belesajtolta szegényt a légnyomás, bajsza, lova sörénye is megpörkölődött kissé, de ennél nagyobb baja nem lett.

Közvetlenül a bombát elhagyva lépdelt azonban éppen a tartalék Nap.

***

 Nos, igen, a robbanás őt épp' telibekapta. A feltörő lángnyelvek a magasba emelték, és ő maga is lángra kapva repült a híd túloldala felé.

***

Felajzott idegállapotban minden pillanatot egyenként át tudunk élni. Így mikor a tartalék Nap a második bomba mellett a földre esett, Nyílgyilok nagyon aprólékos lassúsággal végig tudta követni, ahogy a tűz belobbantja Pokoltűz második bombáját. Átfutott agyán, ha nem egy nyílvesszővel szívében esne épp' arccal egy járdára, mily' büszke lenne alkotója arra a poklot-eget megrázó tűzbe borult hangorkánra, mely őrjöngve tépi szét ketrecét, ládáját, a galambbal működtetni szánt finom szerkezetet, maga fölött a híd vasát, begyújtja a harmadik bombát, s nyel magába, emészt el mindent, mit elér.

És az is, hogy tőle pár méterre lévén, őt is mindjárt eléri, így kérdéses, hogy ő látta végül Pokoltűz halálát vagy estében hátra fordulván az mindjárt majd az övét.

Meg az is, hogy mindez már mindegy, mert a Bérgyilkosok Almanachjába csak évszámokat írnak, így látszólag egyszerre haltak meg, és senki nem tudja majd, hogy igazából ő győzött s ölte meg amazt.

Meg az is, hogy és persze ez is már mindegy.

***

A tartalék Nap -- ha emlékszünk még -- az égen levő Nap tartaléka volt, csak szegényre eladdig csak párszor volt szükség, így Svédországban élt, ahol nem égetett annyira.

Most viszont a két robbanás féktelen tüze begyújtotta a folyamatot -- a folyamatot, amitől a Nap tartaléka tudott lenni. A második robbanás az égre röpítette, ahol így váratlanul két működő Nap lett. Ezt persze tiltja a szabályzat, de a robbanás ereje plusz saját beindult folyamatának energiája Föld körüli pályára állította, ahonnan gyors fejszámolás után arra jutott, hogy körülbelül száz év lesz visszatérni.

Az Univerzumban a szabályszerű működésre a Szabályzat van szánva, annak betartatására minden kis naprendszerben lehívható külön források nincsenek elkülönítve, így a tartalék Napnak magának kellett a helyzetet megoldani. Azt találta ki, hogy az eredeti Nap elé evickél, így annak fényét bár erősíti, ám ha a folyamatot alapjáratról nem engedi felerősödni, némi nappali fényerősödésnél nagyobb bajt nem okoz, és léte a Földről észrevehetetlen marad, hisz' a Napba lentről senki nem nézhet -- ha mégis, nem láthat.

Így is tett. Száztizenhét évet töltött fenn, utána tért vissza időközben megállapodott társaihoz -- de erről mindjárt szót ejtünk. Számítása bevált: közvetlenül tényleg nem észlelte senki, egyetlen fennmaradt forrásban sem találunk utalást két Napra az égen. Egyetlen hatása a megnövekedett nappali fényerő volt, ami azonban történelemformálónak bizonyult. Az emberi szervezet számára szokatlan mértékű napfény szükséges fölötti része, a plusz fény és meleg, felszabadító gondolatokat ébresztett, erjedést indított a fejekben. A fenntartózkodása alatti évszázadot a Felvilágosodás Koraként ismerjük.

***

Tán mondanom sem kell, Károly örült, és hálás volt. És ha egy király örül és hálás, az az épp' közelében tartózkodóknak jól szokott elsülni. Különösen, ha megmentették az életét.

Károly tízfős lovagi sereggel (egy közülük jelképesen volt jelen) rá egy hétre váratlanul lépte át országa határát. A Sklakgund hatalmaskodásától megfáradt nép lelkesen fogadta, Sklakgund gyáva hadereje már a hírre azonnal megtört, és ő maga fejvesztve menekült -- további sorsa ismeretlen, transzlapp kereskedők által mesélt legendák szerint eszkimónak szegődött, ott találkoztak vele. A király boldogan vette birtokba asszonyát, aki a Sklakgunddal való viszonyát kommunikációs zavarnak nevezte, és biztosította Károlyt, hogy közben is csak őt szerette.

 A tíz (egy közülük jelképesen) újdonsült lovag rangja mellé örök életet és egy közös birtokot kapott az akkori királyi székhelyen, Stralsundban, közvetlenül a királyé mellett, ahol víg békességben teltek napjaik. A rózsaszín ló hozzáment a király lovához, így külön arany istállót kaptak, s csendes-boldog szerelemben éltek, sok kis nagy erős rózsaszín lovuk lett, míg öregkorában a király lova meg nem halt. A rózsaszín ló és a többiek azonban örökéletű lényként még sokáig éltek. Hogy napjaik vígabban teljenek, zenekart alapítottak, és messze földön őket hívták minden valamirevaló lakodalomba lovagi zenét játszani. A svéd nép azóta is a stralsundi muzsikusokként emlegeti őket.

A társaság vitézsége egész Európa uralkodóházaiban elismerést keltett, több nemesi család címerébe vette őket, ezek közül legismertebb talán a kétfejű sas motívuma, melyet a vitéz és éleseszű ikermadárról mintáztak -- a svéd udvari festő szétküldött miniatúrája alapján.

Földet érése után a tartalék Nap is csatlakozott hozzájuk.

Ma már csak ő él. Az örök élet ugyanis a kínai császár korábbi protokollajándéka volt Károlynak adományozási célokra. És hát a Kínából kapott ajándékok már akkor sem tartottak örökké.

+++

A tartalék Nap azonban az igazival azonos időre termett. A szabályzat szerint ugrásra készen, ha a szükség úgy hozná.
Mostanság csendes visszavonultságban él, kordában tartva erejét.
S közben titkon reménykedik, hogy ha teljes helyettesítésre nem is lesz szükség, valamikor talán felmehet majd megint másodhegedűsnek. Tudja jól, hogy mostanság épp' nem olyan időket élünk, de ha egyszer megint igény támadna kis felvilágosodásra. Neki van ideje...

Utódai viszont a fura lényeknek sokan vannak, és világlátó lelkük is megmaradt, hébe-hóba így már svéd földön kívül is összefuthatsz egyikkel-másikkal. Ükapáiknak szinte kiköpött másai ők, így biztos felismered, ha utadat kereszteznék. Ilyenkor köszönj nekik illendően, és ha tudsz esetleg régi svéd dalokat, és csendben eldúdolsz nekik párat, azt szeretik.

 

 

20161219_080512j_1.jpg

 A helyet, hol Károly megpihent, ma emléktábla jelzi.

 

 20170113_130614.jpg

A nagy Vincenzo, az álcázás s a kard rókakezű mestere, álcázottan prédára várva egy korábbi munkájánál. Miniatúra az Almanachból.

 

A pad, ahol a hagyomány szerint Károly svéd földre lépve megpihent. A festményen ábrázolt egykori állapot helyén ma modern padok várják a históriák aurájában megmártózni kedvelő utazót.

 

A Fogadó a csigához-ból kinőtt Csiga vendéglő helyét ma emléktábla hirdeti

 

 

Az ikermadár egykori miniatúrán

 

20161215_080806.jpg

 Svédország népe ma is tisztelettel tekint királyuk egykori megmentőire, alakjuk sokszor ábrázolt szimbólumként van jelen mindennapjaikban, faliszőnyegek, alakos párnák emlékeztetnek rájuk a mindennapokban

 

 

 

 

 

Címkék: felvilágosodás Lánchíd Csiga XII Károly ikermadár