A megálló meséje

 2019.08.06. 06:53

 megallo_1.jpg

 

Csodálkozol, hogy megszólítlak? Felnőttél, ennyi. Megértél, hogy felfogd, él körülötted minden, mit látsz s ahol állsz vagy ülsz.

Hajdan kardodhoz kaptál volna, kereszteket hányva ördögűzni kezdesz, és mondhatok bármit, menekülsz, azt hiszed, megszállta lelked az ördög, és megőrülsz.

De már sokat láttál, érted az űrt és az elektront, érted lényegét, mit az Úr üzenni akart a neked írt könyvben, s néha már a kitöltési útmutatót is az okmányirodában.

Így már elmondhatom neked. A fát-füvet tudtad már, még ha nem is sétál vagy szaladgál.

De nem tudtad a követ, a vizet, a hidat s a megállót.

 

Én a megálló vagyok.

Meg a kávéautomata. Meg még pár dolog.

Régi világokban a fogadó voltam a postakocsiállomáson, meg az állomás maga. Meg persze a kikötő.

 

Mint minden, ez is egy férfi miatt van. Szilaj lován fel-le nyargalt hegyekbe, folyók forrásához s még feljebb, át végtelen alföldeken, hajóval tengeren. Szíve nyughatatlan volt, arca napbarnított, és persze, hogy beleszerettem, és persze hogy fülig. Papírforma.

Ám én nem voltam gyors, bárhol is csak pillantásra láttam, míg mellettem elnyargalt. Olykor megállt s vizet kért, de szeme akkor sem engem nézett, már a távoli hegyeket kémlelte.

Lassú voltam, nyugodt, a csendes szemlélődést kedveltem. Teljes ellentéteként nem számíthattam rá, hogy egyáltalán észrevesz, s ha mégis, hogy bármit kezdeni tudnánk egymással.

 

– Láttál már kávéautomatát? – kérdezte az Úr derűs mosollyal, miután bánatomat meghallgatva pár percig csendesen vizsgálta arcomat.

– Hát..., nem.

– Persze, hisz még nem létezik. – mondta. – Ahogy buszmegállót sem láthattál még soha. De nézz a patak tükrébe, s mindkettőt meglátod.

 

Megnyúlhatott arcom, s ezt láthatón élvezte – akkoriban kicsit még ő is csak ember volt.

 

– Azt kérded, mit keres annyira, s hogy vehetne észre téged. Nos, téged keres. Lelke nyughatatlan, kutat, harcol, elfoglal, sebet kap s felépül, lát medvét, hóesést, vulkánt és vad vihart, de nincs senki, mondom: senki, kinek vállán megpihenve, mindezt csillogó szemmel elmesélhetné, senki, kinek szemében aztán mindezt megértve s visszatükrözve láthatná.

Ő se tudja, mit keres, de te most már tudod, hogy ezt.

Valakit, aki lassú, valakit, aki nyugodt, valakit, aki csendesen szemléli őt s amit mesél, valakit, kinek ölén-vállán megpihenhet.

Téged keres.

 

Első ízben két hétig maradt. Az egész addigi világot kellett elmesélnie. Közelebb a Bummhoz sokkal rövidebb volt még az addigi világ, így tisztán egy hét alatt elmondta. Egy szavát sem értettem, csak tompa zsongást, s a szemében láttam az egészet. A másik héten én meséltem el engem, persze sokkal lassabban. Tompa zsongásra emlékszik ő is csak, mellemre hajtott fejébe magától úszott át addigi életem.

 

Fejlődött a világ. Postakocsi volt, én állomás. Hajó, én kikötő. Továbbra is ment, hisz mennie kellett. A menés éltette, a pörgés, a felfedezés, a bajba keveredés. Enélkül összetöpörödve elszáradt volna. De visszajött mindig, s ilyenkor elmesélt mindent, a világot, s elmondta, hogy az utolsó szeget is mind nekem gyűjtötte, mert értelme se lenne, ha aztán nem mutathatná meg mind nekem. És csendben hallgatta aztán, mit láttam aznap az erdőben, hogy ellik a vadkan, és hogy nyílik a pipacs. Azt mondta, amúgy egyik sem érdekli, csak ahogy mesélem, ahogy a szememben látja.

 

Nyílt a világ, még több dolog lett. Élethosszig tanulás – reptér is vagyok már, pályaudvar sok vágánnyal, szálloda, hostel, panzió, étterem, menza, anyahajó, terebélyes platán a parkban.

platan.jpg

/kép/

És kávégép, kinek a világban gyűjtött érméit adja, és elmeséli, hogy csorbult ki az a húszas és mitől véres az ötvenes. Meg a lába. És akitől cserébe kávét kap, mellette műanyag széket, és mindig máshogy sikerült kávét, amin lemérheti hangulatom. Ha kap poharat, tudja már, örülök neki, és nem vagyok mérges, mert túl régen tolta felém a képét.

 

A kő, a víz, a híd, ők nem én vagyok. Saját történetük van, talán már elmondják ők is.

De a megálló én vagyok.

És ott jön már ő is. Most kanyarodik. Le ne késd!

 

ik280_kanyarodik-2.jpg /kép forrása

 

 

Címkék: megálló kávéautomata terebélyes platán

/a tavaly előkerült kisnyúl és a Jézuskrisztus folytatása/ 

 

-- Már megint? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Már megint -- mondta a Jézuskrisztus.

-- De már tavaly is -- mondta a kisnyúl.
-- Minden évben -- mondta a Jézuskrisztus.
-- Igen, persze, mondtad
Csendben álldogálltak.
-- És örültek a csokitojásnak? -- kérdezte a Jézuskrisztus
-- Ó,nagyon -- mondta a kisnyúl.
Csendben álldogálltak.
-- Te tudtad, ugye? -- kérdezte a kisnyúl.
-- Hogy örülni fognak? -- kérdezte a Jézuskrisztus -- a csokinak mindenki örül.
-- De te amúgy is tudtad -- mondta a kisnyúl.
-- Amúgy is -- mondta a Jézuskrisztus.
Csendben álldogálltak.
-- Te mindent tudsz, ugye?
-- Sok mindent -- mosolygott
-- Dédapám mesélte. Nagyapámnak. Ő apámnak, ő meg nekem. Hogy a bárány mondta.
-- A bárány?
-- Mikor születtél. Azt mesélte, volt ott sok állat meg király.
-- Király három, Állat sok. Anyám így mondta.
-- Dédapám azt mondta, olyan furán bajba keveredős nézésed volt. És a bárány is pont ezt mondta neki.
-- Bajba keveredős?
-- Igen. Így mondta. Meg azt is, hogy dédapámnak nem is kéne most ott lennie, és tűnjön is el, mielőtt még krónikába írnák. Hogy ha el akarnák tüntetni őket, róla ne tudjanak. Mert neki vagy utódainak lesz még veled dolga, de hiába, ha most likvidálják. Majd ő, a bárány, eltakarja dédapámat a nagy sereglet elől, és helyette is ott lesz a születés sztorijában, majd nagyon béget, hogy elvigye a balhét a szamarakkal meg a jászollal, aztán dédapám iramodjon el, és a későbbiekben mindig sündörögjön körülötted, ha amikor kellene. Ő vagy valamelyik utóda.
Csendben álldogálltak.
A Jézuskrisztus elgondolkodott. Aztán megcsóválta fejét.
-- Hihetetlen, hogy ezt is ő találta ki. A csokitojást. Aminek majd örülnek. Azt hittem, ezt legalább én. Még tavaly. Mikor itt álltunk. De ez is előre ki volt már találva, már mikor még kisjézus voltam.
A kisnyúl csak pislogott.
-- Nehéz híres ember fiának lenni-- sóhajtott a Jézuskrisztus.
-- Bizony -- bizonytalanodott el a kisnyúl.
-- Mikor apám felvázolta utamat, próbáltam megszökni előle. Mellém szegődött egy nyúl, azt mondta, ő is épp' szökik az élete elől. Aztán mesélni kezdett róla, és olyan ügyesen tekerte, egész meghozta kedvem a kalandhoz. Visszamentünk, s onnan kezdve gyakran átjárt meséket mondani. Egy ravasz nyúlról, aki folyton túljár. A róka eszén. Akkor szerettem meg ezt a stílust. A példázatot. Rémusz is szerette, a núbiai gyerek a szomszédból. Amerikába ment aztán, apjának ott találtak munkát.
***
Csendben álldogáltak.
-- Nagyapám volt -- mondta a kisnyúl. -- Aki mesélt neked.
Hosszú csend.
-- De akkor -- derült fel óvatosan a Jézuskrisztus arca -- apám nagyapádat találta ki nekem. Nem téged.
Csendben álldogáltak.
-- És akkor a csokitojást neked mégis én.
Csendes büszke boldogságban álltak a naplementés Teremtésben, ahol lám mégiscsak akad mindenkinek kis saját teremtenivaló. Amiben kis bocsánatos hiúsággal fürödhet kicsit.
.
.
jk_es_nyul.png
.
.
.
.

Címkék: húsvét nyúl csokitojás Jézuskrisztus

Lea evangéliuma (pszeudoapokrif)

 2018.12.25. 12:26

 

Hogy kicsoda Lea? Hogy nem ismertek?

Hohó! Igazán senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat.

S hát bátyám vigyázott is rám, ami egy bátynak a dolga is.

Megóvott nevemnek közszájra kerülésétől, a krónikák tollától. Tudta, magával ránthat a bajba, mibe belekeveredik majd.

Nevemet így nem ismered, csak tetteim hatását, melyekkel azonban mindig a háttérben maradtam.

 

Anyámtól örököltem e háttérben maradást, ki amúgy bátor volt, és tűz égett benne, mint bennem is.

Tűzben is születtem, forró nyári napon, mely tűzben kis híján elégett jó anyám, ám felemelt fejjel nem szüttyögött, nem az a fajta volt.

 

Bátyám kétéves volt akkor, végtelenszer annyi mint én, persze hogy istenként néztem rá. Hisz' mindent tudott e világról, fel tudott mászni dolgokra, melyeket én még csak foltoknak láttam, öt hangjegyen énekelt, és fejből tudta mindhárom mesét a világon.

 

Ezredévek folytak el azóta, s én is folyton mesélek, a ti fejetekbe zümmögöm, amikor alszotok.  Ő bízott meg vele, nagytesóm, azt mondta, terveihez szüksége van az álmaitokra. Már hogy legyenek bennetek.

 

Amit amúgy ti meséltek magatoknak, én csak elkezdem. S olykor igazítok irányukon, ha nagyon elkódorognának.

De ezt ritkán -- az elkódorgott álmok a legjobbak.

 

Nevem jelentése lexikonjaitok szerint "vadtehén, antilop.", a szavannákon szilajul patázó vándor. Ám -- a krónikákból kimaradván -- alig ismeri s adja bárki is gyermekének e nevet. Így én olykor egy-egy velem rokon lélek leány fülébe zavaros-szép álmokat mesélve gondolati csermelyét affelé terelem, hogy -- ő se értse miért, de -- gyermekének nevemet adja.

S az ilyen gyermek szerencsés lészen és bátor és szilaj, és csodaszép meséket tud majd, mik hasznára válnak, mert úgy tudja majd elsusogni őket.

Ez az én kis saját kilengésem.

 

Bátyám örök életét furfanggal rám hagyta, hogy álmaitok legyenek, hagyjátok hát, hogy súghassak nektek.

 

Ja, és egyetek sok répát! Egészséges.

 

szarnyas_antilop.jpg


(kép forrása)

 

 

 

 

Címkék: apokrif antilop pszeudo Lea vadtehén

Bedy Ede

 2018.07.08. 21:53

 

Bedy Ede eb volt, Cathry Szaléz Ferenc kutyája, kit hűségesen szolgált annak 1901-ben bekövetkezett haláláig. Gazdája márványtáblává változásakor döbbent rá, hogy kutyából nem lesz emléktábla. Hűsége azonban akkora volt, hogy egy nap az emléktábla előtti falnak teljes erejéből nekirohanva teste a falba kenődött. Az Úristen pedig e nagy hűséget azzal jutalmazta, hogy Bedy Ede a falba kerülvén maga is emléktáblává vált gazdája alatt s szolgálatában, hol, Vándor, egy korabeli falikőtál s egy húgyszagú homoktároló láda között a Svábhegyi vasútállomás falán tenmagad is tiszteletedet teheted előttük a nap bármely órájában.

 

20180701_171259.jpg

 

20180701_171244_p90.jpg

 

20180701_171206.jpg

 

20180701_171135_p90.jpg

 

 

 

cathry_and_bedy-1.jpg

 Az egyetlen -- még életükből fennmaradt -- kép, melyen együtt láthatók. Ede áhítattal sandít fel Ferencre, miközben Ferenc egy vasútról álmodik...

.

 

 

 

Címkék: fogaskerekű Svábhegy Cathry Szaléz Ferenc Bedy Ede

 

Csendben álldogált a Jézuskrisztus meg a kisnyúl.

-- Azért ez nem szép dolog -- mondta a kisnyúl

-- Hát nem -- mondta a Jézuskrisztus

-- Akkor miért csinálják? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Hát, ők ilyenek -- mondta a Jézuskrisztus.

Csendben álldogáltak.

-- De ez nem fáj? -- kérdezte a kisnyúl.

-- De, eléggé -- mondta a Jézuskrisztus

-- Honnan tudod? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Én vagyok a középső. -- mondta a Jézuskrisztus

-- Tényleg hasonlítasz. De akkor hogy lehetsz itt? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Minden évben eljövök. Néha elbizonytalanodok, hogy tényleg megszabadítottam őket tőlük... De aztán eszembe jut, hogy ez csak annyi, hogy kifizettem helyettük. -- mondta a Jézuskrisztus.

-- Mit? -- kérdezte a kisnyúl.

-- A bűneiket. -- mondta a Jézuskrisztus

-- Mint amit most csinálnak veletek? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Például. -- mondta a Jézuskrisztus

Csendben álldogáltak.

-- Akkor ezt most végülis te fizeted? -- kérdezte a kisnyúl, és igyekezett okos arcot vágni.

Csendben álldogáltak.

-- Végülis igen. -- mondta a Jézuskrisztus

Csendben álldogáltak.

-- Ne szedjük le valahogy őket? -- váltott témát a kisnyúl.

-- Ne. -- mondta a Jézuskrisztus

-- De miért? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Fontos, hogy végigcsinálják. -- mondta a Jézuskrisztus.

-- Csokitojásokat tojjak, ha értem -- adta fel az okos arcot a kisnyúl.

-- Nem rossz ötlet -- derült fel a Jézuskrisztus -- és ki is hordanád őket az embereknek? Persze ingyen -- tette hozzá gyorsan -- annak örülnének.

Csendben álldogáltak.

-- Ööö... Én nyúl vagyok, nem tudok csokitojást tojni. -- törte meg a csendet óvatosan a kisnyúl.

-- Már tudsz. -- mondta a Jézuskrisztus. -- Persze csak egyszer egy évben. Nem akartam eltúlozni.

Csendben álldogáltak.

-- Hát, legyen úgy. -- mondta a kisnyúl.

-- Úgy legyen! -- mosolygott a Jézuskrisztus

 

És úgy lett.

 


jk_es_nyul.png

 

 

 

 

 

 

Címkék: nyúl csokitojás Jézuskrisztus úsvét

A kicsi kövér pöttyös lány

 2018.03.13. 23:53

 

A kicsi kövér pöttyös lány nem mindig volt kövér és pöttyös. Kicsi persze igen, az ember nem lesz nagy majd kicsi.

De aztán kövér is lett, meg pöttyös.

 És nem csak úgy hanyagságból, hanem mert lett benne egy nála is kicsibb emberke, aki összevissza dúlta az anyagcsereháztartását. Ahogy ez az ilyen pöttöm emberkéktől elvárható persze, szóval ő se hanyagságból tette, vagy pláne rossz szándékkal.

Kérdezgették a kicsi kövér pöttyös lányt, mitől vagy te kövér meg pöttyös? Nem csúfolták persze, mert bírták a búráját (ott abban az országban hosszú ú-val írták a búráját, ahogy amúgy ebben is itt a 12. kiadás óta), csak aggódtak érte.

 De ő csak csendben mosolygott, azt mondta, ó, csak a vidéki levegő.

 És közben mindentudón simogatta hasát, és nagyon, de nagyon boldog volt.

Mert bár se kövér, se pöttyös nem akart ő lenni sose, de igazi kicsi pöttöm emberkével bíbelődő igazi felnőtt meg igen, és tudta, hogy ez most igazából olyan. S ha kövér, hát kövér. S ha pöttyös, hát pöttyös.

+++

 

Tanulság?

 

Voltak nagy, híres nők és anyák. Tele van a Történelem velük. Szépek voltak, hibátlanok, mindig tudták, mi a dolguk, s tették is azt.

 

De azért a pöttyös az igazi.

 

 

 pottyos.png

 

 

 

 

 

Címkék: pöttyös igazi

 
Milyen szép. És milyen éhes volt! És milyen jóllakott lett. 
Nagyon elégedetten nézelődik. Szép, erős gyerek. 

De bajba fog keveredni. A szemén látom. Már most, ahogy nézelődik vele. Nem áll jól. 

Mindenbe belenyúl majd, rámászik, feldönti. Sőt, magára rántja. Egy nyugodt karácsonyunk nem lesz, magára rántja a fát, az felgyújtja a szobát, ó, jesszusom, ezt nem teheted!... 


Vagy nem is?... 

Lehet, hogy eltöprengő, csendes gyerek lesz? 

De akkor milyen bajba keveredik? 

Mert az biztos, hogy keveredik. A szemén látom, ez olyan keveredős nézés. 

A bárány is látja, a szemén látom, hogy látja. És a bárányok bölcsek, de legalábbis jó látók. 

Meg a rénszarvas is. Ő valahogy olyan döbbent-szomorúan nézi, mint aki már most látja a bajt.



Várjunk csak, mit keres itt egy rénszarvas???


Na jó, rémeket látok, azt hiszem, ha elaludt, nekem is ki kell használnom az időt... 

 

 

20171221_083343_90j.jpg 

 Az előző részek tartalmából: 2015, 2016

 

 

 

 

 

Címkék: karácsony evangélium apokrif pszeudo

Az aranyból való leány

 2017.11.17. 20:53

 

Korán elhalt csenevész süldőlány kísértő szellemének tűnik a leány, ki nemrég tűnt fel a Lánchíddal szembeni téren.

Pedig istennő a legjavából -- Zeusz és Aua gyermeke.

***

Zeuszon persze nincs mit csodálkozni -- róla tudjuk, bőségesen osztotta mag(j)át, ám általában megmaradt a hellén földek fehérnépénél. Isteni lénye így saját népe isteni ( / félisteni, de nem vetette meg az egyszerű gazdálkodót sem, ha lány volt) magjába oltatott, s csak egyféle nép erősségével -- és gyengéivel -- bíró utódokat nemzett.

Ám egyszer a Nagy Hegyek közt kalandozva távoli énekszó ejtette rabul, melynek forrását sehol nem találta. Babonázva indult vélt forrása felé, útja így északnak s nyugatnak vitte. Meredélyek, hasadékban rohanó vad folyók, farkasüvöltést hordó szelek, széles nagy lapályok adták az utat türelmetlen kapkodó lábai alá, s a szüntelen ének az erőt, mi hajtotta.

***

Hellénföldön még csak-csak, ott szolgái voltak a hegyek s az ég, ám a hideg szelek s napnyugat irányába (ma északnyugatnak mondanánk) át kellett lépje a határt, mi ismert birodalmát az ismeretlentől óvta.

Idegen tájon járni már istenként is halandó módjára tudott, így sok-sok idő múltán látta meg Őt.

***

Aua nem is annyira szép volt, mint inkább a Nő őserejének hordozója. Három melle volt, és nem holmi génhibából -- olyat akkoriban nem tudtak még --, hanem ama őserő leképezéseként.

Apja egy ma már elfeledett egyiptomi isten, ki legyőzte a legyőzhetetlennek hitt napistent, Rét, így ő lett "Aki megölte Rét". Csakhogy azokban a kemény időkben majd' mindenki megölt ezt-azt, így az "aki megölte" még a mai Kovácsnál is gyakoribb, afféle előnév volt, ami így lekopott s maradt a Rét.

Ám akármekkora tett is volt legyőzni a főistent, ellenséget is szerzett ezzel bőven, így jobbnak látta messze hagyni Egyiptom földjét, ahol aztán Ré hívei annyira kiírták őt a történetekből, hogy ma már nincs is bennük.

Nagy vízen és hegyeken átkelve messzi északon mert csak megállni, hol aztán -- hogy nyomát elvágja -- nevét is Rét-ről Grass-ra germánosította.

Asszonyt keresett volna, ám azokon a fagyos zord tájakon az asszonyok is vad férfias harcosok voltak. Grass így felkutatta a leginkább nőies asszonynak valót, majd "Ré napisten fiolában felfogott -- sárkánygyökérrel és porított vízitormával elegyített -- forró déli vérét annak italába keverve felkorbácsolá benne a Nőt, s véle párosodván világra segíték Auát" (ismeretlen töredékemlék).

A déli vér megtette hatását, Aua maga lett a Nő -- Grass teremtménye megbabonázta a vad germán népet. Férfiak s nők egyaránt behódoltak a belőle áradó őserőnek, s -- mint királynőjükre a hangyák s a méhek -- egyfajta anyaistenként tekintettek reá.

Rét/Grass élete végéig rettegett hátrahagyott vérei bosszújától, s ahogy említettük, Ré hívei sem tudták elfogadni főistenük elvesztését, így mind Grass, mind teremtménye Aua léte feledésbe merült. Auáról a hivatalos legendák nem is tesznek említést, egyetlen teremtéstörténet kánonja sem említi. Egyetlen ismert forrását az irodalomjegyzékben megadtuk [1], bár a teljes történetet ez sem pont így meséli.

***

Aua vére célját is meghatározta, szíve mindig is egy forró délszaki főistenre várt, hogy általa anyává válhasson. Nem nehéz kitalálni, hogy Zeusznak részéről csak az éppen elvárható mértékű úrilányi ellenkezést kellett legyőznie, ám Aua komoly isteni erővel felruházott gyermeket akart, így apja áldásához is ragaszkodott -- meg persze olyan magot akart szárba szökkenteni, melynek forrása képes nehéz próbákat kiállni.

Itt aztán elsőre akadtak gondok, mert Rét/Grass a szellem embere volt, míg Zeusz inkább testiekben jeleskedett. Ekképpen már az első kifejtő kérdésnél elvérzett volna, ám főistenként dolgok elintézésében sose volt gyenge -- így az "Esszében fejtse ki, egyetért-e Ön a ptolemaioszi világképpel, ha igen, miért, ha nem, miért nem, vezessen le háromfős képzeletbeli vitát a kérdésben" feladatra csak annyit mondott, ismeri az öreg csótányt, ott pásztorkodik a hegy (ti. Olymposz) tövében, de nem egy nagy partiarc, így nem tud róla sokat -- atyai szemöldök felvonódik --, ám ismer pár egyiptomi arcot, aki többet tud róla, s ha szól nekik, szívesen elbeszélgetnek erről s más egyébről Grass-szal, vagy jobban szereti a Rét-et? -- atyai bajsz megrezzen, szemöldök leenged, arcra kúszó széles mosoly, ugyan már, megfeleltél, szólíthatlak fiamnak, édes ecsém?, áldásom rátok.

***

A talpraesett válasz persze Auának is tetszett, így a nap további része az ilyenkor szokásos ügyrend szerint alakult, s rá kilenc hónapra Aua leánygyermeknek adott életet, ki a pogányságban a Zeua nevet kapta.

Születésekor jóslatot kapott, mely szerint "erősebb lesz apjánál, s túléli őt", amit abban a kemény korban eleve úgy értelmeztek, hogy erővel megöli apját, hogy helyébe léphessen.

Ám Zeua csendes, szemlélődő gyermek volt, kit látszólag nem izgattak a testi lét hívságai, a vad féktelen mulatozások, melyekben pedig lehetett volna része szülei isteni kapcsolatai okán.

Apja közismert mulatozó, anyja nem féktelen, de véréből fakadón szenvedélyesen a test embere volt, míg az elmélkedő szemű Zeuát inkább a monetáris makroökonómia érdekelte.

Ezzel meglepte környezetét, mert persze senki nem értette, mit beszél oly' lelkesen, csak annyi ment át belőle, hogy egyszer majd apja s anyja népe, hellének és germánok ugyanazzal a pénzzel fognak fizetni, melynek neve oro lesz. Jóslata azóta sokféleképp' értelmezhetően is teljesült -- elég, ha a spanyol gyarmatosításokból Európára ömlő mérhetetlen aranyra (oro), a hellének s a germánok jelenlegi pénzére (euro), az egykor világszerte állomásozó szovjet katonák körében konvertibilis kincsképzőre (óra), vagy a kisértékű baráti ügyletekben nemhivatalos, ám világszerte elfogadott fizetőeszközre (oreo) gondolunk.

***

A róla szóló jóslat is teljesült, csak persze kiderült, hogy félreértelmezték. Mert Zeua ereje nem izmaiban volt, hanem távoli tájak népeiből kevert vérében, mi ellenállóvá tette az egyes népek gyengeségeivel szemben, míg közben ötvözte erejüket.

Apját nem ő ölte meg, hanem kedves cimborája s szolgája, Bacchus, egy régóta lassan adagolt méreggel, mit szőlőnek levéből fejlesztett. Az istenek nedűjeként adagolta urának egészen nyíltan, mi passzolt is annak nagy természetéhez. Így aztán öregebb is, iszósabb is volt gyermekénél, persze hát, hogy az túlélte őt. Bacchus persze a gyermeket is itatni próbálta, ám Zeua északi vére s csendes természete nem hajlott a mulatozós ivászatra. Ne feledjük, a csendben magunkban ivás csak később, az ökör háziasításával terjedt el. S később persze az északi népek is megtanultak inni, de már csak később, a párlatkor hajnalán, mikor az Ember megtanulta kinyerni a növényekben rejlő tüzet.

***

Aua isteni mivoltának lényege a nőiség volt, ami így Zeuában csak a serdülőkort elérve érvényesülhetett. Ekkor végre vére minden összetevője istenivé vált, márpedig három nép isteneinek vére nem is eredményezhetett mást, mint a legistenibb anyagot -- Zeua testét előbb csak aranypor futotta be, majd lassan egészben arannyá lett.

Továbbra is csendes, elgondolkodó maradt, ám szavát ha vették, megfontolt bölcsesség volt abban. Nem volt heves természet, mint apja, de megvolt benne a germán szilajság ereje. Halk szava nem vetett fölösleges hullámokat, de ostorként ütött, ha kellett. Ahogy a folyton civódó pogány istenek lassan elfogyasztották egymást, úgy lett ő a csendes irányító. Pedig nem akarta ő ezt, csak nem bírta a sok fölösleges hülyeséget és belőle fakadó szenvedést, mit a többiek szenvedélye folyton felkorbácsolt.

A Római birodalom felbomlására teljes anarchiába fulladt volna az emberi világ is, ahogy a meggyengült római istenekre rátörte volna az ajtót az északiak sokfejű hordája, ha nincs a szálakat kezében tartó, csendes, de mindenkivel szót értő leány, ki egyfajta békítő, szigorú Anyaként irányítgatta -- szép szóval, ha kellett szapulva, de szeretettel -- a sok szenvedélyes faragatlan őserőt.

***

Székhelyét ekkorra a sokféle nép lakta földek közepe tájára helyezte. Olyan hely kellett, ahol a cívódó istenek őt könnyen elérik bajaikkal, vagy ha köztük igazságot kell tenni. Logikusan adta magát az egyetlen hely, hol nagy hegyek karéja közt védett medencében Kelet-Nyugat, Észak-Dél közt félúton a Nagy Folyón átívelő egyetlen természetes átjáróként a Lánchíd [2] magasodott, s a Cicó [3] nyájas bölcsessége adott békítő őserőt.

***

A Kereszt elterjedésével a pogány istenek ereje megroppant, szerepük megváltozott. A nagypolitikát már nem ők csinálják, ám helyi szinten kisebb bajkeverésekben még ott vannak, lakossági ügyekben, egyéni és kisközösségi megkeresésre pedig a keresztény szentekhez hasonló ügyképviseleti és -kijárási jogot is kaptak.

Zeuát továbbra is egyfajta anyai jellegű irányítójuknak, igazságtevőjüknek és szószólójuknak tartják, és sokak szerint informális érdekképviseleti ereje nagy, mert havonta egyszer az Úristennel kávézik, ki "emberi kapcsolatok, családjog" témakörben felmerült kérdésekben gyakorta kikéri véleményét -- igaz-e? -- ki tudja.

Abban azonban a többség egyetért, hogy anyai őserejének kisugárzása erre mifelénk erősen érezhető, és szerepe van abban, hogy az új hit inkább partiarchális keretei között az itt lakó nép mégis a kevés női főszereplő közül választott magának oltalmazót.

***

S hogy miért pont most jelent meg nekünk?

Nos, bizton nem tudhatjuk, de azt mondják, bár lakhelye évszázadok óta ugyanitt van, előtűnni csak akkor szokott, ha olyasféle furcsa dolgok történnek a világban, mik valamiért felbosszantják, s ami még az ő nyugodt lelkét is olyan szenvedéllyel tölti el, mi kiemeli őt hűvös, csendes láthatatlanságából.

S persze minden kor embere csóválta fejét, hogy bizony furcsa dolgok történnek a világban, minek így már biztosan hamarosan vége lesz, ám épp' ezért érdemes felfigyelni egy független indikátorra. Többek szerint ritka előtűnését maga is egyfajta nonverbális intésnek szánja -- aki járt arra mostanság, érzi magán méretében s furcsa nézésében is kicsit félelmetes, kicsit anyailag feddő jelenlétét, mely nem mond semmit, mégis megszeppenve, tanácstalanul tudunk csak állni ott előtte. Mint a pillanat, mikor gyermekként eltörtük a ritka, ma már beszerezhetetlen porcelántálat, amit még szegény jó Kálmán bácsi hozott teljes készletben Lombardiából, s a csörömpölésre az anyai szem a szobába lépett...

 

+++

Megfogadjuk-e intését, mi dolgunk. De ne feledjük, sokak szerint Zeua havonta egyszer az Úristennel kávézik.

 

 20171115_131029.jpg

Zeua, monumentálisan, aranyló fényében

 

 Közelről látszanak igazán nyomasztó méretei

 

 20171113_075605.jpg

Ha nem süti Nap, komor színében még jobban megérezzük csendesen félelmetes erejét.

 

Irodalomjegyzék:

[1] Der Butt. Grass, G., Luchterhand, Darmstadt/Neuwied 1977, ISBN 3-472-86069-3.

magyar fordításban A Hal, Grass, G. (link pl.)

[2] A Lánchíd, B., 2014

[3] A Cicó, B., 2015

 

 

 

 

Címkék: kávé oreo Zeusz Grass Úristen Aua Zeua

Az Asfinagok népe

 2017.09.22. 18:53

 

Az Asfinagok első említése egy V. századi oklevélből való, bár nem asfinagként. A népek, kikkel vándorlásuk s életük során találkoztak, mind más-más névvel illették őket. Asfinag a saját magukra használt nevük volt, mit büszkén viseltek, de a többi nép nem tudta kimondani. 

Apró termetű, éles eszű, csúcsos fejű, mosolygós fürge népekből állt -- a korabeli krónikák szerint remekbe szabott közigazgatással. A bizánci udvar gyapjúkereskedőként fedett kirendeltje egy helyen megemlíti hivatali szervezettségük magas szintjét, és egy VI. századból származó marhalevél is elismerőn szól "...az usunagok hvatalnokai által kiállított fináncokmányok pontosságárul".

A történészek máig nem tudják hová tenni a korba s a felhagyott római provinciákon elterülő vad nomád pusztákba-rengetegekbe logikailag nem  illeszkedő kifinomult társadalmat -- holott az ok rém egyszerű: az asfinagok egyszerűen imádták szervezni a világot.
 

Ha egy asfinag törzs megéhezett, összehívták a Rendes Ellátási Tanácsmányt, melynek törzsenként 8 rendes tagja volt, napi szintű élelmezési ügyekben volt jogosult határozatokat hozni, melyek aznapra -- "mi rossz idő esetén 24 órával meghosszabbítható" -- voltak érvényesek, legalább 6 tag kellett egy határozathoz, de -- a rendes tagok jelenlévő mértékénél legfeljebb eggyel kisebb számban - póttagok is bevonhatók voltak. 

A Tanács gyors szavazással döntött a vadászatról, melynek módját s helyszínét az ott helyben bevont varázslók és világi szakértők jelölték ki. 

A határozat meghozatalától számított tizenötödik percben már elindult a forgalomterelők csapata a napi vadászati térképpel, karjelzéseik a vadászegység tagjaira nézve kötelezőek voltak -- ennek betartását legalább olyan komolyan vették, mint magát a vadászatot... 

... 

S ez így ment életük minden területén, és nem a hatalmi pozícióba jutott hivatalnokok hatalmaskodási vágyából, hanem mindőjük lelkéből fakadón. A kerekek forgásában mindük fontosnak érezte magát, és úgy érezték, a Nagy Gépezetet működtetik isteneik őket kedvtelve való nézegetése közben. Maga az asfinag szó is működtetőt, kerekeket forgatót jelent, de valami olyan értelemben s árnyalattal, mely egyetlen akkori vagy későbbi nyelvben sem fordul elő. Helyes kiejtésében a szem is részt vesz, mely kimondás közben lopva az égre pillant.

S elbonyolítottnak tűnő rendszerük olajozottan-gyorsan is működött, nem véletlen említi egy VIII. századi uradalmi pajtaleltár hogy "...pótlólagos szíjjak, ustorok harmadfél hét múlva Tihomér napjára ígérve, asunagoktul, így bízható". 

*** 

Reneszánszuk idején olykor saját birodalmuk volt, olykor másokét működtették uraik megelégedésére. Történészek egy csoportja szerint részben az általuk "külső megbízottként" nyújtott  közigazgatásnak köszönhető, hogy a tájat akkoriban uraló viszonylag barbár népek sikerrel vették fel a harcot a szervezett római birodalom ellen. 

Költőik szerették népüket lombhoz hasonlítani, zöldellő, dús lombhoz, mely nem maga a fa, ám sok apró levelével megszervezi a gazda életéhez szükséges nedvek áramlását (mai közigazgatási szemmel: közlekedés) s a környezettel való kapcsolatot biztosító halk susogást (külügy). 

Krónikásaik szerint egészen a mogorok (magyarok) megjelenéséig tartott az Aranykor, kik területükön az új urak lettek, és nem tartottak igényt a számukra is átláthatatlan -- ám rafkós keletről jöttként nekik így gyanús is -- államgépezetre. A magyarok Rómától s Bizánctól kérvén koronát államigazgatásukban is azok nehézkes mintáit vették át -- hasonlóan egész Európához. Az asfinagok eljelentéktelenedésének köszönhetjük, hogy Európa, s államirányításban az ő mintáit átvevő nagyvilág még ma is böhöm, lassú hivatalokkal túlterhelt államgépezetet működtet -- amint azt a Római Birodalom utódaitól megörököltük. 

*** 

Az asfinagok népének egyedei vérükben persze utódaikra örökítették a gördülékeny szervezést, ám a munkájukra való igényt s ennek forrásait elveszítették. Ahogy a pápa követe fogalmaz: "...lehullt a lomb, az asunagok, kik más népek fáján voltak az éltető nedveket szállító levelek, most azt beszélik, fájuk által ledobatván száradó avarrá vállottak". 

Ekkortól nevezik magukat s a többi nép krónikásai őket avarnak, s történelmünk lapjain már csak annyi említtetésük, hogy az itt élő avarok beolvadtak vagy eltűntek -- ki tudja. Az avar szót sem tudja senki úgy kiejteni mint ők -- egyik szemüket szempillantásig szomorúan a földre szegezve, s csöppnyi sóhajtással kísérve. 

 



*** 

Mi lett sorsuk, a Történetírás e fonalat sok időre elvesztette. Azért ők és utódaik jóeszű szervezők maradtak, így az újabb kutatások szerint sokuk hivatalba emelkedett, ám népként még egymásról is alig s csak titokban tudtak. Ranggal nem rendelkezvén felemelkedésük legfőképp' egyházi vonalon volt lehetséges -- a középkor szegény származású ambiciózusainak útját járva szerzetesi, majd onnan papi pálya volt a legbejáratottabb lehetőség a számukra. Az így felemelkedettek aztán már hónuk alá nyúltak az újonnan érkezőknek. 

*** 

Kifinomult lelküknek a török uralom extrán elviselhetetlen lévén -- no meg a bejáratott egyházi vonal elvesztésétől való félelmükben -- a XVI. sz. táján tömegesen szivárognak a mai Ausztria területére, ahol aztán a precízséget értékelő nép közé vegyülve megtalálják számításukat. 

+++

A Történelem békésebb napjainak eljövetelével lassan előbújtak több évszázados rejtett identitásukból, s ma újfent elemükben érezvén magukat már ismét nem avarok, hanem asfinagok -- kiejtés közben ismét felfelé pillantva. 

Az elterjedt államszervezet az ő ízlésüknek még mindig túl lomha, így kihasították maguknak a mindig is leginkább kedvükre való részterületet -- a közlekedés szervezését. 

Ausztriában autózva egyedeikkel te magad is találkozhatsz -- az Asfinag-manók jól tudják, hogy ha egy autópályaépítés szükséges rossz is, az attól még rossz, és már az olyan egyszerű apróság is sokat segít, ha tudjuk, mennyi még szenvedésünk térben és időben. A manókat látva úgy érezzük, jó kezekben vagyunk -- de legalábbis tudhatjuk, meddig lesz rossz nekünk...

 

 

Osztrák autópályaépítésről informáló mai Asfinag-manó. A teljes útlezárás hosszában fogja kezünket s vezet végig a nehézségeken, ahogy azt a következő képeken láthatjuk...

 

...még nyolc kilométer...

...még hat... 

 

 ...de már csak öt ! ...

 

...éééés VÉGE, jó utat! Hát nem más így?

 

 lehullt_a_lomb-page-001.jpg

A pápa követének levele, IX. sz. körül (eredeti dokumentum részlete - Vatikáni könyvtár, Közreadott Levelezések Tára, Restaurált Anyagok Polcai, MCLXIII / IX)

 

 

 

 

 

 

Címkék: bürokrácia államgépezet avarok Róma Bizánc asfinag

 

Egyszer a nyúl megunta, hogy az ember folyton megeszi őt.

Gondolt hát egyet, és húsvét hétfőn (ami akkor még csak pogány ünnep volt, így kisbetűvel írták, mert a pogányok még kisebbek is voltak, meg a nagybetűkből se csináltak akkora ügyet), szóval mikor tudta, hogy az ember úgyse megy dolgozni, és van ideje a kertjében nézelődni, kirakott neki egy csomó csokinyulat és -tojást, hogy eztán azt egye.

Az ember kiment a kertbe, mert tényleg nem dolgozott aznap, tényleg szétnézett, és nagyon megörült az ajándéknak.

Attól a naptól kezdve a nyúl és az ember barátok lettek, és az ember inkább csirkét, disznót, tehenet, kengurut, szürkemarhát és antilopot evett, nyulat pedig már csak akkor, ha épp' arra volt kedve.

Ezzel a praktikusan önzetlen barátságról szóló szép történettel kívánok Néked, kedves Olvasó, szép Húsvéti ünnepeket.

(Ja igen, és az kimaradt, hogy és ez mikor volt, de azt én se tudom, így szigorúan nézve igazából továbbra se tudjuk, mióta eszik az ember csokinyulat. Elnézést kérek, ha a cím mást ígért...)


/grúz jellegű népmeséből fordítva/

 

 

nyul_es_ember.jpg

 

képek forrása: nyúl,   ember,    és

 

Eredeti változat:

 

მას შემდეგ, რაც კურდღლის დაიღალა ადამიანი მუდმივად ჭამს მას.

ვფიქრობ, ერთ-ერთი, და აღდგომის ორშაბათს (რომელიც მაშინ იყო წარმართული დღესასწაული, ასე წერია ამას, იმიტომ, რომ ქვეყანაში ჯერ კიდევ პატარა, თქვენ არასდროს არ გააკეთა დიდი გარიგება ასოებით), ასე რომ, როცა ვიცოდი, რომ ადამიანი მაინც წავიდეთ მუშაობა და აქვს დრო მიმოიხედე გარშემო ბაღში, studded მას ბევრი შოკოლადის კურდღელი და -tojást, რომ მას შემდეგ ემთხვევა მას.

კაცი შევიდა ბაღში, რადგან ეს ნამდვილად არ მუშაობს, რომ დღეს, ნამდვილად ჩანდა, და მოხარული წარმოადგინოს.

დღიდან კურდღელი და კაცი გახდა მეგობრები, და ურჩევნიათ ქათმის, ღორის, ძროხის, kangaroo, ნაცრისფერი პირუტყვი და ანტილოპას შეჭამა კურდღელი და მხოლოდ იმ შემთხვევაში თუ თქვენ 'იგრძნო, როგორც ეს.

გისურვებთ, ძვირფასო მკითხველო, ლამაზი სააღდგომოდ ამ ლამაზი ამბავი პრაქტიკული თავდაუზოგავი მეგობრობა.