Nyúl vagyok.

Profi.

Szakmám mestere.

Az isteneknek dolgozunk, családilag, mióta a dinasztia eszét tudjuk, mind, mind.

Apám, nagyapám, dédapám, ükapám, a férfiak. S a nők is, csak másféle feladatokkal.

Kisebb szolgálatokat a kisebb isteneknek is megteszünk, de alapvetően a főisteneknek dolgozunk.

Mióta a latin névre áttért Zeuszék arkangyalok az Öreg szolgálatában, azóta az Öreg dolgait visszük.

Ő igazi profi. Ámon, Zeusz meg a sok sumér és mezopotám kemény feladatokat adott, de családunknak kiismerhetőek voltak -- egy lépéssel mindig előttük jártunk. Bár persze sose mutattuk -- jelszavunk a diszkréció.

De Ő kifürkészhetetlen. Igazi szellemi kihívás. Úgy érzem, most vagyunk a csúcson.

 

***

A fiát kell őriznem, de láthatatlanul.

Apja már most tudja, hogy a fiú megretten majd a feladattól, így a megfelelő pillanatban lépek majd be, és visszatérítem. Hogy hogyan, az én dolgom, de láttam a szemén, ahogy hunyorít. Hogy Ő már tudja, hogyan. Miközben még én sem.

Talán nem is én leszek már az, hanem a fiam. Vagy az ő fia. Mi így, dinasztiában dolgozunk. Apáról fiúra adjuk az ügyeket. Elmeséljük egymásnak. Mesélni nagyon tudunk. Fantáziánk van hozzá, ami e szakmában talán a legfontosabb. Ez valahol a titkunk.

 

***

Megtiltotta, hogy itt legyek, de tudom, hogy tudja. Nekem meg látnom kell az anyagot már születésekor. Mi így dolgozunk.

Rám is pisszegett a bárány, hogy tűnjek el, engem nem láthatnak meg, nem írhatnak krónikába, ha netán likvidálnák a tanúkat. Ő is ügynök. Sejtettem persze. Az Öreg sok báránnyal dolgozik.

Fura gyerek. Nem tűnik istenfinek, nem izmos fajta.

Csak a szeme.

Hosszan nézett rám, most is engem néz. Mintha ő is tudná. Pedig az nem lehet. De persze ha az Öreg vére...

Na, lelépek, amit kellett, láttam. tényleg ne legyen baj.

 

/eddig a most megtalált töredék, passzolni látszik a korábban előkerült ezzel/

 hentesaru_nyul_birka-870x1110.png 

 /kép forrása/

 

 

 

 

 

Címkék: nyúl evangélium pszeudo apokrif

 

Kevesen tudják, hogy báró Podmaniczky Frigyesnek és Clark Ádámnak volt egy közös fehér macskája.

S hogy egy emlékfalat is állított nékik a főváros szívébe, az ország kilométereinek kellős közepébe, a Lánchídnak főjéhez -- a Clark Ádám térre -- a hálás utókor.

 Érdekes története van ennek.

 

***

Clark Ádám Angliából érkezett a Lánchíd építésére. Sokadízigleni ágon magyar vér folyt ereiben, ezt is kevesen tudják, anyai sokadik üknagyanyja Rosenheim lány volt, az öreg Rosenheim Ignác tanulmányúton levő briton lányt rabolt magának Calais partjainál a honfoglalás utáni kalandozásokban, akivel aztán a Lech-mezei csata utáni népességrendezés során a leány hazáját választva Britanniában telepedtek le, hogy átvegyék a lány beteg édesanyjának kalodakészítő műhelyét, melyet a család a kora újkor végéig közmegelégedésre üzemeltetett, több nemzedéken át rendszeresen (1163, 1285, 1387, 1520, 1640, 1718, 1823) elnyerve az év legnagyobb felhasználói élményét nyújtó termék díját kaloda kategóriában. 

Az ipari forradalom sok más egyéb mellett a kalodát is a British Múzeumba űzte, a Clark család aktuálisan legkisebb gyermeke így édesapja elé állva azt mondta, édesapám csomagoltasson nekem édesanyámmal hamubasült pogácsát, s én bizony vándorútra kelve új, eladható terméket keresek ebben a változó világban. 

 A híd egy eladható termék volt, a Clark család így felvette tevékenységei közé a hidat, mely a rá következő évtizedek során lassan túlsúlyba került a kalodával szemben. 

 

*** 

Báró Podmaniczky Frigyes a Közmunkatanács elnökeként a munkaerőt biztosította, a Clark család a mérnöki tudományt, a híd így gyorsan épült -- valami hiányzott mégis. 

 Mert amit raktak délig, leomlott estére, amit estig raktak, leomlott reggelre, így a báró és a mérnök, kik amúgy igen jó barátságba keveredtek, különösen mikor kiderült, hogy valami jóféle közös vér is csörgedezik bennük, mert mikor jó Rákóczi Ferenc, nagyságos fejedelem urunk Párizsban diplomáciai bujdosáson lévén, kedves apródja, Szathmáry-Király Ádám összeszűrte a levet egy Rosenheim lánnyal, ki hivatásos nőként a Császár megbízásából diplomáciai küldetésben szintén Párizsban tartózkodott, s ki azután ötödízigleni anyai üknagyanyja lett a Podmaniczky család ismeretlen nógrádi ágának, na mindegy, szóval a mérnök és a báró összetanakodék, mitévők legyenek. 

Titkon egy jónevű javasasszonyhoz mentek, kinél többet kevesen tudtak a megtapasztalható világon túlról, de még a megtapasztalhatóról is!, hej, volt is egykor nagy híre a nála megtapasztalhatóknak, bizony ő volt a ponyvák alól terjesztett suttogó útikönyvek megénekelte leány, a híres Budavári Csikló, kinél egyidőben lehetett megtapasztalni az inneni s onnani, lenneni-fenneni világot, színét és fonákját, egybehangzó útleírások alapján úgy érezte magát az utazó, mintha fel s alá szállana Budavárnak meredek hegyfalán, fal tövében álló kunyhójában léve mintha csillogó zsinóron rántanák fel a meredek oldalban, s a magasból látta a hömpölygő folyót.

Mostanság már tisztességben megőszült javasasszonyként dolgozott, s elmondta nékik, hogy éjjelente az osztrák Udvar fekete macskája lopódzkodik el a híd előtt, hogy a magyar tartományokban az iparosodást ekképpen hátráltassa, mi rontásnak egyetlen hatástalanítása egy nálánál erősebb tüzű fehér macska lehetne, mely azonban az ipari forradalom fekete füstjében, mint fehér holló, ritka volt

 Clark családja azonban, a Rosenheim vér okán is, egykoron aktív vörös rózsa volt a Rózsák háborújában, s egy szász-briton javasasszony vére is bennük csörgedezvén még a normann hódítások idejéből, mikor huszonnyolcadízigleni briton ükapja egy fárasztó csata után a csaták utáni ügyrend szerint egy szász falu népét erőszakolta éppen, s már nagyon elege volt, mert tényleg hosszú nap volt mögötte, és meglátva a szász leányt inkább elrabolta, hogy azért szégyenben ne maradjon a bajtársak előtt, hogy majd otthon, s végül rajta maradt, mert tudott a szász leány olyat, amitől a britonok még pirulni is restelltek volna, és a boszorkányvér által attól kezdve a Clark-Rosenheimek rendre macskává változtak, ha idegesek voltak, illetve szálltak át e testben a következő nemzedékbe, ha valamelyikük meghalt, ami a Rózsák háborújában gyakorta előfordult velük, így viszont terepszín-fehér macska képében tudták hozni-vinni a híreket a fehér rózsák uralta területeken. Amitől persze még vesztettek végül, de ez már nem rajtuk múlott. 

 Attól kezdve viszont már csak fehér macskák tudtak lenni. Ez azonban pont jól jött most Ádámnak. 

Épp' csak fel kellett volna idegesíteni valahogy, amire barátja azt mondta, ugorjon be egyszer hozzá a Lánchíd-palotabéli Közmunkatanácsba, de ne hozzá, hanem le az irodába közmunkásként ügyet intézni, amitől aztán Clark Ádám brit hidegvére, huszonöt perc után forrpontra hevült, fehér macskaként még arcon karmolta a három hónapon belül kiállított legfrissebb születési bizonyítványának hiteles másolatát eredetben követelő közmunkaügyi szakreferenst, majd a hídhoz szaladt. 

Annyi indulattal, szenvedéllyel öntötte nyakon a szakreferens, hogy egyetlen megjelenése örökre hatástalanította a fekete macska összes jelenését, aki mégiscsak egy Udvari hivatalnok volt, maga is szakreferens, ki átkait langyos órabérben szórta, és hát higgyük el, nem keres ő annyit, hogy most itt megerőltesse magát, mikor még a napidíját is alig akarják kifizetni neki, de ha visszatért Bécsbe, majd beolvas ő nekik, és igen, kérni fogja a pótlékot. 

 

***

A híd felépült, a hálatelt utókor pedig közös falon emlékezett meg róluk, a báróról, a mérnökről és fehér macskájukról, melyről sokáig azt tartotta a rossznyelvű városi legenda, hogy nem is külön entitás, hanem maga a mérnök volt éjjelente a macska, amiben nem is tévedtek nagyot, de persze tudni nem tudhatták, mint te most, nyájas Olvasó. A pletykának aztán az első nikaiai és második khalkedóni hidászkonferencia vetett véget, mely kimondta, hogy a báró, a mérnök és a macska egylényegűek, ami a hidászszakma legnagyobb titka, s egyúttal kizárták a mérnökkamarából az ebben kétkedőket. 

 

***

S persze mindez legenda csupán, hisz' ma már tudjuk, hogy a Lánchíd nem emberi kéz műve, "építése" az 1896-os milleniumi ünnepségek idejéről származik, "mikor a Székesfőváros Tanácsa -- a reá bízott mérhetetlen költségvetéssel elszámolni képtelen lévén -- az évmilliók óta fennálló híd s a közelében álló Gellértegy megépítését egész egyszerűen elkönyvelte kiadásként, s hogy az összeg kellően izmos legyen, jónevű nyugati építőmesterek terveként tüntette fel."

Hogy a fenti módon nem épülhetett annak bizonysága az is, hogy Podmaniczky a híd hivatalosan 1849-es "építésekor" ifjú katona volt még, és évtizedekkel a hivatalos átadás után lett a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke, mely azonban tényleg a Lánchíd palotában székelt. 

 

+++

Lényeg azonban az emlékfal, mely előtt te, kedves Olvasó, bármikor leróhatod az utókor kegyeletét a budai hídfő mérnökről elnevezett terének északi oldalán.

Lépteid, ha arra vezetnek, ne restelld megtenni -- hajts egy-egy fejet a báró, a mérnők s a fehér macska emléke előtt!

 

 

clarkadam_podmaniczkyfrigyes_es_egy_macska.jpg

 

podmaniczky.jpg

/táblaszöveg jobban olvasható változatban /

 

feher_macska.jpg

 

 

Címkék: Lánchíd Rákóczi Podmaniczky fehér macska Clark Ádám Szathmáry-Király Ádám Budavári Csikló

Dima Shyonkin

 2019.10.09. 19:53

 

A reggeli Nap fényében ült mereven a rakparton. Az alsó köveken. Két híd közt a belvárosi nagy hegy tövében. És nézte a vizet.

Körülötte izgett-nyüzsgött már a város, busz-villamos hordta a népet az otthoni reggeliből az irodaiba. (Valódi kétkezi munkába nem errefelé járnak az emberek.)

Elméjük aludt még a buszon-villamoson, így nemigen vette őt senki sem észre.

Meg amúgyse nagyon látni le oda.

Én is csak véletlenül. Talán ő akarta így.

 

***

Tövises Krisztusnak néztem fent-hátulról. Azt láttam, hogy nem valami új polgármesterjelölt, annál nemesebb volt a tartása.

De így vagy úgy, vendég itt, lementem hát illendőn köszönteni városunk partjain.

 indian_fentrol_napfelol.jpg

 

Leérve láttam, hogy indián főnök. Csendben szemlélődve nézte a vizet. Lentről egész más a város, a varázslat nehezebb a szmognál, így lenn úszik éppen a víz színe fölött. Megértettem hát, hogy csendben ámuldozik.

 

-- Khm, megértem, hogy csendben ámuldozol, ó Dicső Vendég. A varázslat nehezebb a szmognál, így lenn úszik éppen a víz színe fölött. Megértettem hát, hogy csendben ámuldozol, nem is akarnálak megzavarni ebben. Csak gondoltam, illőn köszöntelek

...

Légy hát üdvözölve itt.

...Dima Shyonkin -- tettem hozzá orvosságos zacskójára nézve, min talán neve állt.

...

Tövises Krisztusnak néztelek fent-hátulról, ó, dicső Főnök, hisz' díszedről látom, bocsáss meg ezért.

...

Csak, tudod, gyakoribb ő erre mifelénk, hát  fejdíszedről az ő töviskorszorújára asszociáltam.

De ne hidd -- tettem hozzá gyorsan --, hogy bajom van az errefelé nem oly' gyakorifélékkel. Bevándorlók, ilyesmik. Gyerekkoromban mindig az indiánoknak drukkoltam. Az apacsoknak -- upsz, ezt rögtön megbántam, felötlött bennem, mi van, ha ő pont sziú ogalalla -- de a többi rézbőrűnek is -- tetttem hozzá gyorsan.

Ó, basszus, bocsáss meg, nem akartam bőrödnek színére utalni.

Ó, és káromkodni se, mit gondolhatsz most rólam?

Sőt, rólunk, hisz' én köszöntelek talán először, így most azt hiszed tán, az egész város ily' otrombán köszönti itt vendégeit. Dehogyis szoktuk mi itt káromolni az Urat, Vagy mit is mondok: a Manitout. A Nagyot. -- tettem hozzá gyorsan.

...

Na jó, hallgatsz, megbánthattalak.

Tudod, uszadékból tákolt szobornak tűnsz így a reggeli erős szembefényben, ne haragudj meg őszionte szavamért.

De tudom, hogy igazi főnök vagy.

Amikor Tövises Krisztiusnak néztelek, felötlött, vajon csodálatod érezzem városunk iránt, hogy figyelmeddel megtisztelsz minket, vagy bűneinkétrt jöttél pusztulást hozni ránk.

...

Tudom, jó, bocsánatkérésemet várod, hogy mi, fehérek elvettük végtelen pusztáitokat, leöltük bölényeiteket, felégettük wigwamjaitokat. Legyen hát, bár jómagam nem voltam ott, de amennyire tőlem telik, ezennel bocsánatot kérek atyáim bűneiért. Meg atyáim atyáijaiért. Meg atyáim atyáinak atyáijaiért. Vagy mi.

...

Kevésnek találod ezt? Azért nem válaszolsz?

Elpusztítani jöttél hát minket, átúsztál a Nagy Vizen, át végig a Földközi közepes vizen, be a Feketébe, majd a Duna-deltán balra be fel ide a hosszú keskeny vizen. És most csendben nézed a helyet, ahonnan érkeztek, kik őseid földjét legyakták. De hidd el, nem innen indultak. Angolok voltak meg franciák meg spanyolok. Meg talán portugálok...

Mentek innen is aztán, de azok csak gyárakba munkásnak, és őket is elnyomták az angol sápadtarcúak. Meg a franciák meg a spanyolok. Meg talán a portugálok...

Vissza is jöttek sokan.

...

Nem hiszel nekem, csúsztatok, azt mondod.

Hát jó, tégy amit akarsz. Állok elébe.

Tedd amit szeretnél.

...

...

- Szeretem nézni a vizet -- mondta.



+++

Meddig marad, nem tudom.

De nézz le hozzá te is, míg itt van, köszöntsd illendőn.

Vagy inkább csak nézd vele csendben a vizet -- megmutatja neked, hogy a varázslat nehezebb a szmognál, így lenn úszik, éppen a víz színe fölött.

 

 indian_nap_elott.jpg

 

 indian_ehiddal.jpg

 

 indian_messze.jpg

 

indian_kozepmessze.jpg

 

indian_hatulrol.jpg

 

indian_heggyel.jpg

 

dima_shyonkin.jpg

 

 

 

Címkék: indián dunapart Dima Shyonkin Tövises Krisztus

A megálló meséje

 2019.08.06. 06:53

 megallo_1.jpg

 

Csodálkozol, hogy megszólítlak? Felnőttél, ennyi. Megértél, hogy felfogd, él körülötted minden, mit látsz s ahol állsz vagy ülsz.

Hajdan kardodhoz kaptál volna, kereszteket hányva ördögűzni kezdesz, és mondhatok bármit, menekülsz, azt hiszed, megszállta lelked az ördög, és megőrülsz.

De már sokat láttál, érted az űrt és az elektront, érted lényegét, mit az Úr üzenni akart a neked írt könyvben, s néha már a kitöltési útmutatót is az okmányirodában.

Így már elmondhatom neked. A fát-füvet tudtad már, még ha nem is sétál vagy szaladgál.

De nem tudtad a követ, a vizet, a hidat s a megállót.

 

Én a megálló vagyok.

Meg a kávéautomata. Meg még pár dolog.

Régi világokban a fogadó voltam a postakocsiállomáson, meg az állomás maga. Meg persze a kikötő.

 

Mint minden, ez is egy férfi miatt van. Szilaj lován fel-le nyargalt hegyekbe, folyók forrásához s még feljebb, át végtelen alföldeken, hajóval tengeren. Szíve nyughatatlan volt, arca napbarnított, és persze, hogy beleszerettem, és persze hogy fülig. Papírforma.

Ám én nem voltam gyors, bárhol is csak pillantásra láttam, míg mellettem elnyargalt. Olykor megállt s vizet kért, de szeme akkor sem engem nézett, már a távoli hegyeket kémlelte.

Lassú voltam, nyugodt, a csendes szemlélődést kedveltem. Teljes ellentéteként nem számíthattam rá, hogy egyáltalán észrevesz, s ha mégis, hogy bármit kezdeni tudnánk egymással.

 

– Láttál már kávéautomatát? – kérdezte az Úr derűs mosollyal, miután bánatomat meghallgatva pár percig csendesen vizsgálta arcomat.

– Hát..., nem.

– Persze, hisz még nem létezik. – mondta. – Ahogy buszmegállót sem láthattál még soha. De nézz a patak tükrébe, s mindkettőt meglátod.

 

Megnyúlhatott arcom, s ezt láthatón élvezte – akkoriban kicsit még ő is csak ember volt.

 

– Azt kérded, mit keres annyira, s hogy vehetne észre téged. Nos, téged keres. Lelke nyughatatlan, kutat, harcol, elfoglal, sebet kap s felépül, lát medvét, hóesést, vulkánt és vad vihart, de nincs senki, mondom: senki, kinek vállán megpihenve, mindezt csillogó szemmel elmesélhetné, senki, kinek szemében aztán mindezt megértve s visszatükrözve láthatná.

Ő se tudja, mit keres, de te most már tudod, hogy ezt.

Valakit, aki lassú, valakit, aki nyugodt, valakit, aki csendesen szemléli őt s amit mesél, valakit, kinek ölén-vállán megpihenhet.

Téged keres.

 

Első ízben két hétig maradt. Az egész addigi világot kellett elmesélnie. Közelebb a Bummhoz sokkal rövidebb volt még az addigi világ, így tisztán egy hét alatt elmondta. Egy szavát sem értettem, csak tompa zsongást, s a szemében láttam az egészet. A másik héten én meséltem el engem, persze sokkal lassabban. Tompa zsongásra emlékszik ő is csak, mellemre hajtott fejébe magától úszott át addigi életem.

 

Fejlődött a világ. Postakocsi volt, én állomás. Hajó, én kikötő. Továbbra is ment, hisz mennie kellett. A menés éltette, a pörgés, a felfedezés, a bajba keveredés. Enélkül összetöpörödve elszáradt volna. De visszajött mindig, s ilyenkor elmesélt mindent, a világot, s elmondta, hogy az utolsó szeget is mind nekem gyűjtötte, mert értelme se lenne, ha aztán nem mutathatná meg mind nekem. És csendben hallgatta aztán, mit láttam aznap az erdőben, hogy ellik a vadkan, és hogy nyílik a pipacs. Azt mondta, amúgy egyik sem érdekli, csak ahogy mesélem, ahogy a szememben látja.

 

Nyílt a világ, még több dolog lett. Élethosszig tanulás – reptér is vagyok már, pályaudvar sok vágánnyal, szálloda, hostel, panzió, étterem, menza, anyahajó, terebélyes platán a parkban.

platan.jpg

/kép/

És kávégép, kinek a világban gyűjtött érméit adja, és elmeséli, hogy csorbult ki az a húszas és mitől véres az ötvenes. Meg a lába. És akitől cserébe kávét kap, mellette műanyag széket, és mindig máshogy sikerült kávét, amin lemérheti hangulatom. Ha kap poharat, tudja már, örülök neki, és nem vagyok mérges, mert túl régen tolta felém a képét.

 

A kő, a víz, a híd, ők nem én vagyok. Saját történetük van, talán már elmondják ők is.

De a megálló én vagyok.

És ott jön már ő is. Most kanyarodik. Le ne késd!

 

ik280_kanyarodik-2.jpg /kép forrása

 

 

Címkék: megálló kávéautomata terebélyes platán

/a tavaly előkerült kisnyúl és a Jézuskrisztus folytatása/ 

 

-- Már megint? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Már megint -- mondta a Jézuskrisztus.

-- De már tavaly is -- mondta a kisnyúl.
-- Minden évben -- mondta a Jézuskrisztus.
-- Igen, persze, mondtad
Csendben álldogálltak.
-- És örültek a csokitojásnak? -- kérdezte a Jézuskrisztus
-- Ó,nagyon -- mondta a kisnyúl.
Csendben álldogálltak.
-- Te tudtad, ugye? -- kérdezte a kisnyúl.
-- Hogy örülni fognak? -- kérdezte a Jézuskrisztus -- a csokinak mindenki örül.
-- De te amúgy is tudtad -- mondta a kisnyúl.
-- Amúgy is -- mondta a Jézuskrisztus.
Csendben álldogálltak.
-- Te mindent tudsz, ugye?
-- Sok mindent -- mosolygott
-- Dédapám mesélte. Nagyapámnak. Ő apámnak, ő meg nekem. Hogy a bárány mondta.
-- A bárány?
-- Mikor születtél. Azt mesélte, volt ott sok állat meg király.
-- Király három, Állat sok. Anyám így mondta.
-- Dédapám azt mondta, olyan furán bajba keveredős nézésed volt. És a bárány is pont ezt mondta neki.
-- Bajba keveredős?
-- Igen. Így mondta. Meg azt is, hogy dédapámnak nem is kéne most ott lennie, és tűnjön is el, mielőtt még krónikába írnák. Hogy ha el akarnák tüntetni őket, róla ne tudjanak. Mert neki vagy utódainak lesz még veled dolga, de hiába, ha most likvidálják. Majd ő, a bárány, eltakarja dédapámat a nagy sereglet elől, és helyette is ott lesz a születés sztorijában, majd nagyon béget, hogy elvigye a balhét a szamarakkal meg a jászollal, aztán dédapám iramodjon el, és a későbbiekben mindig sündörögjön körülötted, ha amikor kellene. Ő vagy valamelyik utóda.
Csendben álldogálltak.
A Jézuskrisztus elgondolkodott. Aztán megcsóválta fejét.
-- Hihetetlen, hogy ezt is ő találta ki. A csokitojást. Aminek majd örülnek. Azt hittem, ezt legalább én. Még tavaly. Mikor itt álltunk. De ez is előre ki volt már találva, már mikor még kisjézus voltam.
A kisnyúl csak pislogott.
-- Nehéz híres ember fiának lenni-- sóhajtott a Jézuskrisztus.
-- Bizony -- bizonytalanodott el a kisnyúl.
-- Mikor apám felvázolta utamat, próbáltam megszökni előle. Mellém szegődött egy nyúl, azt mondta, ő is épp' szökik az élete elől. Aztán mesélni kezdett róla, és olyan ügyesen tekerte, egész meghozta kedvem a kalandhoz. Visszamentünk, s onnan kezdve gyakran átjárt meséket mondani. Egy ravasz nyúlról, aki folyton túljár. A róka eszén. Akkor szerettem meg ezt a stílust. A példázatot. Rémusz is szerette, a núbiai gyerek a szomszédból. Amerikába ment aztán, apjának ott találtak munkát.
***
Csendben álldogáltak.
-- Nagyapám volt -- mondta a kisnyúl. -- Aki mesélt neked.
Hosszú csend.
-- De akkor -- derült fel óvatosan a Jézuskrisztus arca -- apám nagyapádat találta ki nekem. Nem téged.
Csendben álldogáltak.
-- És akkor a csokitojást neked mégis én.
Csendes büszke boldogságban álltak a naplementés Teremtésben, ahol lám mégiscsak akad mindenkinek kis saját teremtenivaló. Amiben kis bocsánatos hiúsággal fürödhet kicsit.
.
.
jk_es_nyul.png
.
.
.
.

Címkék: húsvét nyúl csokitojás Jézuskrisztus

Lea evangéliuma (pszeudoapokrif)

 2018.12.25. 12:26

 

Hogy kicsoda Lea? Hogy nem ismertek?

Hohó! Igazán senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat.

S hát bátyám vigyázott is rám, ami egy bátynak a dolga is.

Megóvott nevemnek közszájra kerülésétől, a krónikák tollától. Tudta, magával ránthat a bajba, mibe belekeveredik majd.

Nevemet így nem ismered, csak tetteim hatását, melyekkel azonban mindig a háttérben maradtam.

 

Anyámtól örököltem e háttérben maradást, ki amúgy bátor volt, és tűz égett benne, mint bennem is.

Tűzben is születtem, forró nyári napon, mely tűzben kis híján elégett jó anyám, ám felemelt fejjel nem szüttyögött, nem az a fajta volt.

 

Bátyám kétéves volt akkor, végtelenszer annyi mint én, persze hogy istenként néztem rá. Hisz' mindent tudott e világról, fel tudott mászni dolgokra, melyeket én még csak foltoknak láttam, öt hangjegyen énekelt, és fejből tudta mindhárom mesét a világon.

 

Ezredévek folytak el azóta, s én is folyton mesélek, a ti fejetekbe zümmögöm, amikor alszotok.  Ő bízott meg vele, nagytesóm, azt mondta, terveihez szüksége van az álmaitokra. Már hogy legyenek bennetek.

 

Amit amúgy ti meséltek magatoknak, én csak elkezdem. S olykor igazítok irányukon, ha nagyon elkódorognának.

De ezt ritkán -- az elkódorgott álmok a legjobbak.

 

Nevem jelentése lexikonjaitok szerint "vadtehén, antilop.", a szavannákon szilajul patázó vándor. Ám -- a krónikákból kimaradván -- alig ismeri s adja bárki is gyermekének e nevet. Így én olykor egy-egy velem rokon lélek leány fülébe zavaros-szép álmokat mesélve gondolati csermelyét affelé terelem, hogy -- ő se értse miért, de -- gyermekének nevemet adja.

S az ilyen gyermek szerencsés lészen és bátor és szilaj, és csodaszép meséket tud majd, mik hasznára válnak, mert úgy tudja majd elsusogni őket.

Ez az én kis saját kilengésem.

 

Bátyám örök életét furfanggal rám hagyta, hogy álmaitok legyenek, hagyjátok hát, hogy súghassak nektek.

 

Ja, és egyetek sok répát! Egészséges.

 

szarnyas_antilop.jpg


(kép forrása)

 

 

 

 

Címkék: apokrif antilop pszeudo Lea vadtehén

Bedy Ede

 2018.07.08. 21:53

 

Bedy Ede eb volt, Cathry Szaléz Ferenc kutyája, kit hűségesen szolgált annak 1901-ben bekövetkezett haláláig. Gazdája márványtáblává változásakor döbbent rá, hogy kutyából nem lesz emléktábla. Hűsége azonban akkora volt, hogy egy nap az emléktábla előtti falnak teljes erejéből nekirohanva teste a falba kenődött. Az Úristen pedig e nagy hűséget azzal jutalmazta, hogy Bedy Ede a falba kerülvén maga is emléktáblává vált gazdája alatt s szolgálatában, hol, Vándor, egy korabeli falikőtál s egy húgyszagú homoktároló láda között a Svábhegyi vasútállomás falán tenmagad is tiszteletedet teheted előttük a nap bármely órájában.

 

20180701_171259.jpg

 

20180701_171244_p90.jpg

 

20180701_171206.jpg

 

20180701_171135_p90.jpg

 

 

 

cathry_and_bedy-1.jpg

 Az egyetlen -- még életükből fennmaradt -- kép, melyen együtt láthatók. Ede áhítattal sandít fel Ferencre, miközben Ferenc egy vasútról álmodik...

.

 

 

 

Címkék: fogaskerekű Svábhegy Cathry Szaléz Ferenc Bedy Ede

 

Csendben álldogált a Jézuskrisztus meg a kisnyúl.

-- Azért ez nem szép dolog -- mondta a kisnyúl

-- Hát nem -- mondta a Jézuskrisztus

-- Akkor miért csinálják? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Hát, ők ilyenek -- mondta a Jézuskrisztus.

Csendben álldogáltak.

-- De ez nem fáj? -- kérdezte a kisnyúl.

-- De, eléggé -- mondta a Jézuskrisztus

-- Honnan tudod? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Én vagyok a középső. -- mondta a Jézuskrisztus

-- Tényleg hasonlítasz. De akkor hogy lehetsz itt? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Minden évben eljövök. Néha elbizonytalanodok, hogy tényleg megszabadítottam őket tőlük... De aztán eszembe jut, hogy ez csak annyi, hogy kifizettem helyettük. -- mondta a Jézuskrisztus.

-- Mit? -- kérdezte a kisnyúl.

-- A bűneiket. -- mondta a Jézuskrisztus

-- Mint amit most csinálnak veletek? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Például. -- mondta a Jézuskrisztus

Csendben álldogáltak.

-- Akkor ezt most végülis te fizeted? -- kérdezte a kisnyúl, és igyekezett okos arcot vágni.

Csendben álldogáltak.

-- Végülis igen. -- mondta a Jézuskrisztus

Csendben álldogáltak.

-- Ne szedjük le valahogy őket? -- váltott témát a kisnyúl.

-- Ne. -- mondta a Jézuskrisztus

-- De miért? -- kérdezte a kisnyúl.

-- Fontos, hogy végigcsinálják. -- mondta a Jézuskrisztus.

-- Csokitojásokat tojjak, ha értem -- adta fel az okos arcot a kisnyúl.

-- Nem rossz ötlet -- derült fel a Jézuskrisztus -- és ki is hordanád őket az embereknek? Persze ingyen -- tette hozzá gyorsan -- annak örülnének.

Csendben álldogáltak.

-- Ööö... Én nyúl vagyok, nem tudok csokitojást tojni. -- törte meg a csendet óvatosan a kisnyúl.

-- Már tudsz. -- mondta a Jézuskrisztus. -- Persze csak egyszer egy évben. Nem akartam eltúlozni.

Csendben álldogáltak.

-- Hát, legyen úgy. -- mondta a kisnyúl.

-- Úgy legyen! -- mosolygott a Jézuskrisztus

 

És úgy lett.

 


jk_es_nyul.png

 

 

 

 

 

 

Címkék: nyúl csokitojás Jézuskrisztus úsvét

A kicsi kövér pöttyös lány

 2018.03.13. 23:53

 

A kicsi kövér pöttyös lány nem mindig volt kövér és pöttyös. Kicsi persze igen, az ember nem lesz nagy majd kicsi.

De aztán kövér is lett, meg pöttyös.

 És nem csak úgy hanyagságból, hanem mert lett benne egy nála is kicsibb emberke, aki összevissza dúlta az anyagcsereháztartását. Ahogy ez az ilyen pöttöm emberkéktől elvárható persze, szóval ő se hanyagságból tette, vagy pláne rossz szándékkal.

Kérdezgették a kicsi kövér pöttyös lányt, mitől vagy te kövér meg pöttyös? Nem csúfolták persze, mert bírták a búráját (ott abban az országban hosszú ú-val írták a búráját, ahogy amúgy ebben is itt a 12. kiadás óta), csak aggódtak érte.

 De ő csak csendben mosolygott, azt mondta, ó, csak a vidéki levegő.

 És közben mindentudón simogatta hasát, és nagyon, de nagyon boldog volt.

Mert bár se kövér, se pöttyös nem akart ő lenni sose, de igazi kicsi pöttöm emberkével bíbelődő igazi felnőtt meg igen, és tudta, hogy ez most igazából olyan. S ha kövér, hát kövér. S ha pöttyös, hát pöttyös.

+++

 

Tanulság?

 

Voltak nagy, híres nők és anyák. Tele van a Történelem velük. Szépek voltak, hibátlanok, mindig tudták, mi a dolguk, s tették is azt.

 

De azért a pöttyös az igazi.

 

 

 pottyos.png

 

 

 

 

 

Címkék: pöttyös igazi

 
Milyen szép. És milyen éhes volt! És milyen jóllakott lett. 
Nagyon elégedetten nézelődik. Szép, erős gyerek. 

De bajba fog keveredni. A szemén látom. Már most, ahogy nézelődik vele. Nem áll jól. 

Mindenbe belenyúl majd, rámászik, feldönti. Sőt, magára rántja. Egy nyugodt karácsonyunk nem lesz, magára rántja a fát, az felgyújtja a szobát, ó, jesszusom, ezt nem teheted!... 


Vagy nem is?... 

Lehet, hogy eltöprengő, csendes gyerek lesz? 

De akkor milyen bajba keveredik? 

Mert az biztos, hogy keveredik. A szemén látom, ez olyan keveredős nézés. 

A bárány is látja, a szemén látom, hogy látja. És a bárányok bölcsek, de legalábbis jó látók. 

Meg a rénszarvas is. Ő valahogy olyan döbbent-szomorúan nézi, mint aki már most látja a bajt.



Várjunk csak, mit keres itt egy rénszarvas???


Na jó, rémeket látok, azt hiszem, ha elaludt, nekem is ki kell használnom az időt... 

 

 

20171221_083343_90j.jpg 

 Az előző részek tartalmából: 2015, 2016

 

 

 

 

 

Címkék: karácsony evangélium apokrif pszeudo

süti beállítások módosítása