Ott voltam az istállóban, amikor született. Én süldő kisbirka,ő újszülött, így jókat játszottunk együtt: sokat ráncigálta gyapjamat, majd szundikált benne. Faforgácsból kis bárkákat ácsoltunk, kannából mannát öntöttünk rá özönvizet játszva, majd mirhapudinggal csaptuk el hasunkat. A légynek se tudott ártani, így ürgét sosem öntöttünk, és egyébként is furán jó gyerek volt.
Hatéves kora óta viszont egyre kevesebbet játszik. Sokszor csak úgy elréved a messzeségbe, és látszik, hogy valami mást néz, ami nem ott van. Ezzel így vagy éhenhal, vagy valami nagy dolgot csinál, de azt a fajta nagyot, amivel szintén nem öregkorban szokás meghalni.
Az ilyen élet nem hosszú, de tömény, így érdemes lenne tovább írnom. De sajnos ő még csak tíz éves, én meg báránynyolcvan.
Próbálok rávenni egy ifjú birkát a krónika folytatására, de ezek a maiak már nem írnak lábbal.
Szemem fárad, elmém szürkül gyapjam vékonyodik, krónikám így véget ér. Ha tényleg lesz belőle valaki, lesz, aki tovább írja...