Élt egyszer, hol nem, egy fösvény királykisasszony

De ez olyan egy volt, hogy volt neki egy hatalmas törzsű fája a hegy tetején -- olyan, hogy nyolc udvarhölgy tudott körülötte egyszerre fogócskázni, míg egy meg hintázott rajta --, és minden favágójának minden nap ugyanennyi fát kellett udvarába vinnie: ez volt a norma.

 Hanem egyszer a legkérgesebb szívű királykisasszonyt is eléri végzete: elébe vittek egy szép szál legényt, az utolsó neandervölgyit, ki fát vágott s csempészett a k.lány hegyeiből más, távoli hegyekbe egy gyalogos átkelőn, mely átvitt a hatalmas hágókon, de amely átkelőn már csak ő tudott átkelni, mert a Sapiensek nem tudtak akkorát ugrani, amekkorát a közepén egy hasadék fölött át kellett.

No, hát kár minden szó, a k. kisasszony menten szerelemre lobbant a neandervölgyi termet láttán, s megparancsolta, hogy vegye őt feleségül.

-- Hanemazúgy! -- pödörte meg talpán a szőrt a favágó. -- Te gonoszul bánsz bajtársaimmal, rossz a szíved s a májad. Ám szemedben látom a szépet, s ha elgondolkodol, mi az Igazi Érték s mi nem az, szíved megnemesedhet. Nem ez a könnyű út, figyelmeztetlek, sok gyötrődésben lesz részed, de ha általmész rajta, szívem a tiéd lehet.

 Gondolkodóba esett a leány:

-- Hát kell ez nekem? -- tűnődött -- a rút hegyitörpe évek óta nyaggat, legyek az övé, s minden kincset elibém terít. Anyja picsáját a neandervölgyinek, a törpe kincsének tizedéből kisebb, de több legénnyel élhetek, akik ráadásul nem pofáznak bele, mit hogyan csináljak.

Lecsapatta hát fejét a fiúnak, majd a törpe köveivel s az azokon vásárolt talmi örömökkel boldogan élt, míg meg nem halt kilencvenhétéves korában egy néger szolga karjai között a gyönyörbe fúlva.

Halála után a hálás hegyitörpe karját s gyönyörű kacsóit szikrát hányó hegyikristályba öntötte, mely kristályok azóta is a hegy oldalában hányják a szikrát.

A hegyeken át vezető gyalogos átkelőhely pedig örökre megszűnt.

.-

-

..

.

.

.

.

.

.