A reggeli Nap fényében ült mereven a rakparton. Az alsó köveken. Két híd közt a belvárosi nagy hegy tövében. És nézte a vizet.

Körülötte izgett-nyüzsgött már a város, busz-villamos hordta a népet az otthoni reggeliből az irodaiba. (Valódi kétkezi munkába nem errefelé járnak az emberek.)

Elméjük aludt még a buszon-villamoson, így nemigen vette őt senki sem észre.

Meg amúgyse nagyon látni le oda.

Én is csak véletlenül. Talán ő akarta így.

***

Tövises Krisztusnak néztem fent-hátulról. Azt láttam, hogy nem valami új polgármesterjelölt, annál nemesebb volt a tartása.

De így vagy úgy, vendég itt, lementem hát illendőn köszönteni városunk partjain.

Leérve láttam, hogy indián főnök. Csendben szemlélődve nézte a vizet. Lentről egész más a város, a varázslat nehezebb a szmognál, így lenn úszik éppen a víz színe fölött. Megértettem hát, hogy csendben ámuldozik.

-- Khm, megértem, hogy csendben ámuldozol, ó Dicső Vendég. A varázslat nehezebb a szmognál, így lenn úszik éppen a víz színe fölött. Megértettem hát, hogy csendben ámuldozol, nem is akarnálak megzavarni ebben. Csak gondoltam, illőn köszöntelek

...

Légy hát üdvözölve itt.

...Dima Shyonkin -- tettem hozzá orvosságos zacskójára nézve, min talán neve állt.

...

Tövises Krisztusnak néztelek fent-hátulról, ó, dicső Főnök, hisz' díszedről látom, bocsáss meg ezért.

...

Csak, tudod, gyakoribb ő erre mifelénk, hát  fejdíszedről az ő töviskorszorújára asszociáltam.

De ne hidd -- tettem hozzá gyorsan --, hogy bajom van az errefelé nem oly' gyakorifélékkel. Bevándorlók, ilyesmik. Gyerekkoromban mindig az indiánoknak drukkoltam. Az apacsoknak -- upsz, ezt rögtön megbántam, felötlött bennem, mi van, ha ő pont sziú ogalalla -- de a többi rézbőrűnek is -- tetttem hozzá gyorsan.

Ó, basszus, bocsáss meg, nem akartam bőrödnek színére utalni.

Ó, és káromkodni se, mit gondolhatsz most rólam?

Sőt, rólunk, hisz' én köszöntelek talán először, így most azt hiszed tán, az egész város ily' otrombán köszönti itt vendégeit. Dehogyis szoktuk mi itt káromolni az Urat, Vagy mit is mondok: a Manitout. A Nagyot. -- tettem hozzá gyorsan.

...

Na jó, hallgatsz, megbánthattalak.

Tudod, uszadékból tákolt szobornak tűnsz így a reggeli erős szembefényben, ne haragudj meg őszionte szavamért.

De tudom, hogy igazi főnök vagy.

Amikor Tövises Krisztiusnak néztelek, felötlött, vajon csodálatod érezzem városunk iránt, hogy figyelmeddel megtisztelsz minket, vagy bűneinkétrt jöttél pusztulást hozni ránk.

...

Tudom, jó, bocsánatkérésemet várod, hogy mi, fehérek elvettük végtelen pusztáitokat, leöltük bölényeiteket, felégettük wigwamjaitokat. Legyen hát, bár jómagam nem voltam ott, de amennyire tőlem telik, ezennel bocsánatot kérek atyáim bűneiért. Meg atyáim atyáijaiért. Meg atyáim atyáinak atyáijaiért. Vagy mi.

...

Kevésnek találod ezt? Azért nem válaszolsz?

Elpusztítani jöttél hát minket, átúsztál a Nagy Vizen, át végig a Földközi közepes vizen, be a Feketébe, majd a Duna-deltán balra be fel ide a hosszú keskeny vizen. És most csendben nézed a helyet, ahonnan érkeztek, kik őseid földjét legyakták. De hidd el, nem innen indultak. Angolok voltak meg franciák meg spanyolok. Meg talán portugálok...

Mentek innen is aztán, de azok csak gyárakba munkásnak, és őket is elnyomták az angol sápadtarcúak. Meg a franciák meg a spanyolok. Meg talán a portugálok...

Vissza is jöttek sokan.

...

Nem hiszel nekem, csúsztatok, azt mondod.

Hát jó, tégy amit akarsz. Állok elébe.

Tedd amit szeretnél.

...

...

- Szeretem nézni a vizet -- mondta.

+++

Meddig marad, nem tudom.

De nézz le hozzá te is, míg itt van, köszöntsd illendőn.

Vagy inkább csak nézd vele csendben a vizet -- megmutatja neked, hogy a varázslat nehezebb a szmognál, így lenn úszik, éppen a víz színe fölött.