Kevéssé közismert legenda ma már a részegen táncoló varjaké, mely egykor pedig élénken élt a töröktől sújtott nép mesélő ajkán, főleg Mohács után és környékén.

A legenda szerint az ember s a varjak békében megvoltak. Az emberek ették a magukét, a varjak pedig az elhullott állatot, s olykor a lehulló termést.

Ám aszályos esztendők jöttek, nyögte azt erdő és mező is, s az éhségtől elhullott állatok dúsan terített asztalán a varjak elszaporodtak. Hanem idő után már elhullanivaló is alig akadt, így a megszaporodott varjak is éhezni kezdtek, s az ember termésére fanyalodtak, sőt, még a tyúkudvarra is rájártak. Az ember, kinek magának is alig akadt, védekezésképp' madárijesztővel, parittyával, hálóval ellehetetlenítette s így messzire űzte a varjakat.

Hogy milyen messze, azzal maguk is csak akkor szembesültek, mikor az érkező törökkel varjak felhői is jöttek. A bosszúálló s okos állatok ugyanis nem hagyták annyiban, s valósággal elvezették hozzánk a törököt, ki akkor épp' új bőven termő leigáznivaló földeket keresett, a varjaknak pedig odaígérte az igázáshoz szükséges háborúk elesettjeit. Lakmároztak is a varjak e bús évtizedekben eleget, csata el nem maradhatott a végén diadalmas károgás nélkül. Ette a magyarnak szemét és máját a varjú, de sose ette annyira, mint a mohácsi keserves csatában.

Egész addig ugyanis hős Hunyadi János majd Mátyás verte a törököt, így a csaták végén főleg török szemet s májat téptek a varjak. A törökről meg köztudott, hogy olyan istene van, aki tiltja a borivást, így csaták előtt vizet ittak.

Nem úgy a magyar, ki szerette is a bort mindig, meg csata előtt bátorságot s tüzet is adott.

Így azután Mohács volt az első, mikor istenigazában szinte csak magyar maradt a mezőn, a varjak így először lakmároztak be igaz jó borgőzös magyar májakból.

Ettől-e vagy az örömtől, hogy végre eljött a bosszú, a Mohácsot megjártak, no meg a csata után temetni előmerészkedő helyiek életük végéig eskü alatt mesélték, hogy bizony részegen táncoló varjakat láttak mindenütt.

 A legenda később beleveszett más korok más történéseibe, hisz' szenvedés volt mindig elég, de a varjakat a nép azóta is a Halál madarának tartja, a részegen táncoló varjú pedig az idegen megszállás jelképe lett.

Itt-ott faragott szobrokon, korabeli falvédőkön, falikárpitokon maradt fenn belőlük, bár nem mindig azonosítható be könnyen, hisz' egy részegen táncoló varjat egyértelműen ábrázolni felirat nélkül nem könnyű.

Érdekességképpen Budapesten bóklászva is belébotolhatunk a részegen táncoló varjú egy szobrába, melyről készült fényképre egy ház tetőtere alatt bukkantunk.

A részegen táncoló varjú szobrába máig belébotolhat a Budapestet figyelmesen bebarangoló

-

A Monarchia egykori területén fellelt ábrázolás. A részegen táncoló varjú a köztudatban az idegen megszállás jelképe lett. A háttérben Drégely vára

-

 .

.

Egy régesrég feledésbe merült avar legenda szerint a Lánchíd felvonóhídnak épült a mai Várhegyen álló hatalmas várkastély elé. A várkastélyban egy jólelkű király lakott, kinek tündöklőn fehér bőrű s májú lánya kihirdette, hogy ő a birodalom legállhatatosabb lovagjához megy csak hozzá, kinek eltökélt akaratereje egy oroszláné. 

Világszép lévén a legnehezebb kísértésnek kellett ellenállni: a királylány a híd kellős közepén világszép testét pőrére csupaszítá, miközben a kérőknek a híd végében kellett meredten elfelé nézniük, s ki egyszer is hátrafordul, menten rangjához illő arannyá / ezüstté / kővé változik s a hömpölygő folyóba szédül. 

Már kilencvenhat szép deli vitéz lelte halálát a habokban, mígnem [97;100]-dikként elétoppan egyszerre egy szegényember négy legkisebb szerencsét próbáló fia. 

A leány csak nevette szegényes szűrüket, bocskoros gallérukat, mondta is, már most olyanok benne, mint igazi sörényes oroszlánok. 

Nagyot nézett hanem, mikor már réklijét is levévén egy szál gyémántos avargyűrűben állt a híd közepén, a négy legény pedig -- ha remegő orrcimpával is -- oroszlánként ült a híd négy sarkában, tekintetét mind meredten a kinti világba fúrva. 

A királylány nem bírta elviselni a szégyent, hogy tündöklő ragyogásának ember ellent bír állni, s felindult átkot szórva mind a négyet kővé változtatta -- kőoroszlánként ma is állhatatosan előre tekintve őrzik a hídfőket. 

Gonosz, igaztalan átok lévén azonban ő maga is kővé vált, s a hegy megnyíló gyomra magába nyelte, majd apró kavicsokká rágta. E csillogó szép fehér kavicsok borítják ma is a hegy megnyílt gyomrának falát. 

A legenda keletkezésében annak is szerepe lehetett, hogy az egyik nemesi kérő hátraforduló ezüstoroszlánná vált testét már az avarok megtalálták az ős-Duna medermozgásakor, s ez egy sírjukból szerencsésen az utókorra is maradt. 



A valóság persze prózaibb. A Lánchíd felső része a középső kőkor második felében alakulhatott nagyjából mai formájára, s a kő belsőt a korai vaskor üledékes kiválása vonta be ma látható anyagával. 
Az oroszlánok a geológiában ún. oroszlánosodásnak nevezett jégkorszaki kopással alakultak mai formájukra. Ekkor a mai híd még teljesen tömör hegy volt, mely alá a Pannon tengerből visszamaradt, s a Fekete tenger felé levonulni igyekvő Duna vájt nyílást magának. 
A nyílásokon jól megfigyelhető a folyó mederváltozása, mely előbb a bal, majd érdekes módon a jobb s csak legvégül a középső nyílást vágta.

A lánchíd nyílásai. A bal/jobb folyásirányban nézve értendő

A mai Várhegy helyén egykor égnek meredő, Pannon-tenger által körülölelt vulkáni kúp (radioaktív karbonkénköves technikával készült modell)

Az Alagút ettől teljesen függetlenül, a középső Triászban keletkezett a hegy gyomrának elsavasodott tartalmából fakadó szuvasodás révén.

A Tudomány tehát mára a kialakulás titkait jobbára felfedte, ám a képződményt körüllengő misztikus varázs alternatív elméletek sokaságát hívta elő: a pár évtizede kisebb port felvert dänikenista elmélet szerint a híd német földönkívüliek műve: erre utal az oroszlánok kevésbé látható részébe vésett "Marschlakó" felirat, valamint az a tény is, hogy a visszavonuló német csapatok oly biztos kézzel tudták felrobbantani.


Érdekesség, hogy sokan ma is úgy tudják, a Lánchíd s az Alagút emberi kéz műve. E tévhit az 1896-os milleniumi ünnepségek idejéről származik, mikor a Székesfőváros Tanácsa -- a reá bízott mérhetetlen költségvetéssel elszámolni képtelen lévén -- az évmilliók óta fennálló híd s a közelében álló Gellértegy megépítését egész egyszerűen elkönyvelte kiadásként, s hogy az összeg kellően izmos legyen, jónevű nyugati építőmesterek terveként tüntette fel. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, mert a költségvetés hiányának igazolása mellett papíron a GMP (Gross Monarchic Product) is 48 bázisponttal nőtt. Ezt később az Uralkodó kérésére 67-re módosították azzal, hogy a képzetlen kubikosmunkát igénylő Gellérthegy helyett a csúcstechnikát igénylő Alagutat "építtették" meg.

Ekkor került a violaszín pecsétes szelence is a híd közepére, mely a díszes Alapító Okiratot, tervdokumentációt s egyéb lepapírozáshoz szükséges dokumentumokat (számlák, kísérőbizonylatok) zárja magába egy kapszulában a híd északi korlátján.

 

Az "építkezést" természetesen a Tanrendben is átvezették, melynek ezen része lényegében mai napig változatlan formában élte túl az utána következő zivataros évszázad történelem- s tanrendalakító változásait. Feltehetőleg elsikkadt a politikailag fontosabb újraértelmezések között.

(Egyetlen változásként egy későbbi közös bel- és oktatásügyi leirattal az építés évét tolták korábbra, hogy "...e sokat szenvedett ország történelmének 1849-es éve pozitív és negatív aspektusokból nézvést kiegyenlítettebbnek hassék, mellyre e nehéz időkben olly nagy szükség leend".)

.

.

.

.