A budai hídfőnél látta meg. Nem nevetett, de valahogy nevetve nézte a világot. Láthatólag érdekelte: figyelmesen nézte apró részleteit: a spánielt, akinek nagy szőrébe cigaretta akadt, a csókolózó pár tarisznyáját, amiből egy "óriás bécsis" lógott ki, amit nagyon nézett a spániel, meg a fekete kandúrt, aki fontosan ólálkodott.
Aztán egy hosszú pillanatig őrá nézett, majd a hídnak indult.
Valahogy érezte, hogy dolga van vele. Utánaszaladt, majd elég hülyén pont mellette fékezett, kicsit nekiesve a hídkorlátnak, hogy elkerülje az ütközést.
A lány megállt és kérdőn ránézett.
-- ... ööö ... te is erre a hídra mész fel?
A lány fürkészőn nézte:
-- Na jó, kérdezhetsz még egyet.
-- Hát, szóval hogy csatlakozhatok-e hozzád. Mert látom, erre mész, és szóval hogy gondoltam...
-- Állj le, az első mondat kimentett, ne rontsd el a másodikkal, amit láthatólag amúgy se tudnál befejezni.
Nyugodt hangon beszélt, olyan mosollyal, ami azt mondja, nyugi, értelek, állítsd helyre légzésed ütemét, nem tűnök el, beszélgethetünk.
-- Szóval láttam, ahogy ott nézed a világot, és valamiért úgy éreztem, tudnom kell ki vagy. Mert hogy, szóval mert...
-- Az első mondatod mindig értelmes -- állapította meg a lány -- nem kellene elrontanod a másodikakkal.
-- Károly vagyok. És te?
-- Néha a második mondatod is értelmes -- állapította meg a lány -- Gabi vagyok.
-- De az férfinév.
-- Néha az első mondatod is szar -- húzta fel orrát a lány.
-- Várj! Azért te lány vagy, látom, és szép.
A lány csendes mosollyal nézte.
-- Hm. Béna vagy, de valahogy mindig visszahozod a meccset.
Pedig nem volt béna. Csak ez a lány valahogy kiürítette a fejét a lényével, ahogy ott úgy volt.
-- Jó nézni, ahogy lázasan koncentrálsz. Csak nyugodtan, nem sietek. Hárommondatosat kérek.
-- Na jó, kezdjük előlről. Károly vagyok. És láttalak, ahogy ott állsz, és ahogy mindent megnézel, és valahogy úgy mögéjük nézve, alulról. És szép vagy, és utánad jöttem, mert kiváncsi vagyok rád.
Csend.
-- Az első két mondat persze csalás volt, de négy volt nem három, és a második kettő, főleg az utolsó, hát az szép volt -- mondta a lány kicsit fakó hangon.
-- És mi vagy úgy mikor dolgozol?
-- Asztrofizikusnak tanultam, de most csillagász vagyok. ... Ami persze ugyanaz -- mondta eltűnődve -- de így jobban szeretem.
"Lány fizikus?" kérdezte majdnem a fiú, de idejében elkapta még a nyelőcsőnél, és a száján már ez jött ki:
-- Ilyen kicsi és csillagász?!
-- Menthetetlen vagy -- nevette el magát a lány -- de kedvesen hülye -- tette hozzá komolyabban.
-- Nem tapogatjuk őket, csak nézzük, és van távcső.
Elgondonlkodva rugdosta a korlátot.
-- Arra is jó, hogy érezzem, mindannyian nagyon kicsik vagyunk. Így nem érzem annyira, hogy én különösen.
Csend telepedett. Nézték a vizet, és nem szóltak, de ez most simogató csend volt, nem az a kínos.
-- És te mi vagy? Elég egy mondatban, második csak akkor legyen, ha olyan, mint az előbb a negyedik.
-- Történész... És túl sok második mondat kavarog, de egyik se áll össze, tudod, hogy alany-állítmány-jelzők, meg előhang-tárgyalás-befejezés, leginkább csak jelzők, szóval legyen csak egy, és ez most nem volt mondat.
-- Jó, csak egy volt.
Csend.
-- És mit csinál egy történész? Úgy értem, jó, én is kezdek hibázni, szóval akkor egyet én is törölhetek, és akkor az az első mondat, hogy tudsz mesélni igazi történetet, olyat, ami régenében történt itt és történelmi?
-- Itt a hídon?
-- Itt, vagy közel. Esetleg kicsit távolabb. De azért itt az országban, mert külföldön élek, és nem tanultam magyar történelmet.
-- Külföldön?
-- Amerikában születtem, ott is élek. Nagyszüleim voltak magyarok, szüleim meg nyelvészek, így nekem is másodanyanyelvem lett, de most vagyok itt először. Egy konferencián. Holnap este megyek haza.
A fiúnak eszébe jutott egy csillagászkonferenciás vicc, de idejében -- még a a légcsőben -- elkapta.
-- De akkor hogy lehetsz Gabi? Aki persze lány.
-- Igazából Gaby... Szépek itt a hajók. Sehol másutt nincs ennyi, meg ekkora folyó a város közepén ... Akkor mesélsz történetet?
Elindult a lábuk a hídon.
-- Hát, kezdjük a Lánchíddal -- mondta kis krákogás után a fiú.
-- Sokan nem tudják, igazából hogyan keletkezett, a többség máig azt hiszi, ember építette...
Történész volt, és a lelkes fajtából, sokan szemüveges kockának is tartották, pedig nem volt szemüveges, csak úgy átvitt értelemben, és nem is csak levéltárakban élt, de a lényeg, hogy most arról beszélt, amihez értett és amit szeretett, amiben élt, így tűzbe jött, és mesélt, mesélt, mesélt.
A híd közepén egy koktélos taliga, amolyan gurulós bódé állt, és mojitót árult műanyag pohárban, szívószállal. A lány vett egyet, és elmélázva szürcsölgette, a fiú nem, mert mesélt.
Elmondta a Lánchíd történetét, az igazit és a legendát is, mesélt a török korról, a részegen táncoló varjúról meg az elátkozott nevűről, Hunyadiakról, pestisről, Bethlen Gábor imádságoskönyvéről, a sümegi falóról és végvári vitézek híres macskáiról.
Mutatott egy miniatúrát a Thuróczi-krónikából Vitéz Jánosról, amint halálos fejsebe ellenére kiszökteti tanítványát, a lányruhába bújtatott kis Hunyadi Mátyást Nándorfehérvár ostromlott várából. Levéltári kapcsolatai révén tudta a telefonjával lefényképezni, így mindig nála volt.
Vitéz János halálos fejsebe ellenére megszökteti a lányruhába bújtatott kis Hunyadi Mátyást Nándorfehérvár ostromlott várából (Miniatúra a Thuróczi-krónikából)
Úgy érezte, végre értelmet nyert a sok levéltárazás, pókhálós iratok olvashatatlan szövegének silabizálása. Silabilázásból megajánlott ötöse volt, és szerette is, ahogy a másnak olvashatatlan kaparások a szeme előtt mondatokká állnak össze, de a konferenciák unott népén kívül eddig senkit nem érdekeltek -- meg persze azokat se.
Nem tudhatta, hogy a lány is régóta már csak a hangjára figyel, bársonyos meleg hang, állapította meg magában, jól belé lehet burkolózni, és belé is burkolózott, és így már nem fázott, mert amúgy kezdett hűlni az este, és nézte a nagy meleg barna szemeket meg azokat a hadonászó nagy kezeket, erős kezek, gondolta magában.
-- Hát ennyi.
Csend.
-- Ennyi?
-- Igen, ez történt az országban, amíg nem éltünk bene. Meg amennyit persze én el tudok mesélni.
-- Ja, persze. Szép volt. Izé, mondtad, milyen nehéz volt azt a könyvet olvasni, azt az imádságosat, mert régies, szóval fényképeztem tegnap egy feliratot egy falon, és olyan mai szlengnek tűnik, én meg nem itt élek, szóval mi az a lóvéért pippantós ribi?
Csend. Megnézte a fiú a fényképet, ízlelgette rajta a szavakat, és rájött, hogy mennyire hasonlít is ez az ő okiratsilabizálásához, és hogy mennyire mának is szóló tudomány is az övé.
-- Hát, az olyan hölgy, aki a szájával keresi a kenyerét.
-- Mint mi a konferencián?
-- Nos, nem egészen. Ő pénzért segít férfiaknak úgy érezni, hogy nővel vannak. Már hogy úgy.
-- Ja, úgy érted, ilyen?
Zsákjában kotorászott, majd elővett egy piros filctollat, és berúzsozta vele a száját. Aztán nekidőlt a hídpillér fölötti kőfal sarkának -- épp' odaértek --, egyik lábát térdben felemelte, mint a gólya, a toll kupakját szipkaként a szájába vette, bele a tollat kifordítva, majd rúzsos szájával szívni kezdte a mojitót.
-- A kivitelezés általában csúnyább -- mondta a fiú, és ez valahogy úgy nagyon mélyről jött -- de lényegében igen.
-- Szóval kurva -- mosolyodott el a lány -- ezt a magyar szót az egész világ tudja.
Csendben ballagtak tovább.
-- Nézd, egy cigaretta!
A lány szó nélkül levette a kőkorlátról, teljesen ép volt, zsákjából öngyújtót kerített és rágyújtott. Mélyett szippantott, majd a fiúnak adta.
Elgondolkodva szívták és fújták a füstöt.
-- Holnap este megyek haza -- mondta a lány.
-- Igen, mondtad -- mondta a fiú.
Csend.
-- Mi legyen? -- kérdezte a lány.
Szép zöldeskék szeme volt, és benne volt a világ, ahogy a fiúra nézett.
Zuhanni kezdett ebbe a világba. Összeközeledett az arcuk, majd elveszett benne. Reggel a lány szobájában ébredt, és arra gondolt, lehetetlen, hogy a lány este már nem lesz.
Ő kispénzű történész, a szakma is kispénzű, Amerikába még konferenciára se jut soha. Egész életében kísérti majd ez az éjszaka, míg a lány odaát hozzámegy egy gazdag gabonakereskedőhöz. Ez a gabonakereskedő kicsit avítt kép, de hát történész volt, s a XIX sz. végéig a szép leányok gazdag gabonakereskedők süllyesztőjében végezték.
Mindegy, akkor jóképű öltönyös szoftverkereskedőre néznek majd vissza ezek a szemek, és ő vész el bennük az arany mandzsettagombjaival.
Sose látja többet, ez az egész halálra van ítélve, csak a keserűség marad...
-- Szóval, mi legyen? -- kérdezte a lány.
-- Mi, hogy te itt vagy? -- hebegte. Szóval meg se történt. Mikortól? Igen, a csók se volt. No jó, akkor még nem késő. Most kell kimenekülni ebből, mindkettejüknek jobb lesz. Most nehéz, de az ember azért nem állat, mert gondol a jövőre. Meg persze a szerszámok, de az most mindegy. Szóval csak keményen, ahogy egy római jellemhez illik. Mindenkinek jobb lesz így.
-- Szóval, akkor szia.
Csend.
-- És jó utat.
A lány hosszan eltűnődve nézte. Szemében volt a szeme, s mint adatkábel, olvasta.
-- Hülye vagy -- mondta -- te teljesen hülye vagy.
-- Lehet, de így lesz jobb.
Csend.
-- Örökre bánni fogod. Most azt hiszed, nagy dolgot teszel, mint a római férfiak, de csak hülye vagy, mint a férfiak. Kombináltok, hogy lesz jó mindenkinek, s közben kifelejtitek az embert, akinek jó kéne legyen. A jövőt akarjátok széppé tenni, hogy szép legyen az Élet, pedig ez itt az élet. Bánni fogod, de akkor már késő lesz, mert nagyon ritkán van második esély.
-- Na, mindegy -- mondta. Letette kezéből a poharat, elnyomta benne a cigarettát, lassan megfordult, és elment.
A fiú csak állt és próbálta érezni, hogy túl van rajta. Római jellem volt, és ennek a neheze megvolt. Nemet mondani nehéz -- tréningeken tanítják --, és ő most megtette, a nehezén túlesett.
Most már a jó rész jön, amikor nem zuhan be egy szakadékba, amiből aztán egy életen át mászhatna kifelé.
Nagy levegőt vett. Friss volt a levegő, átjárta tüdejét.
-- Huhh -- mondta -- elszállt a köd, Kitisztult aggyal látom a világot.
...
-- Picsába -- mondta.
-- Na várjunk, csak nyugodtan. Nyugodtan lélegzik, tisztán gondolkodik. Túl van a nehezén. Lassan hazasétál.
-- Picsába -- mondta. Itt aztán csúnya szavak következtek, amiket lassan tagoltan formált, hogy jobban kifejezzék, amit érez.
...
Egész éjjel a parton kóborolt, és végtelenül üresnek érezte magát. Igen, a lány igazat mondott, hát na, legalább így utólag jó tisztába jönni az igazsággal. Rájött, a tervben ott volt a hiba, hogy már benn volt a szakadékban, mikor ki akarta kerülni. Aztán meg most is itt volt valahogy a lány, a másik tanszékről is volt, aki kikavart Amerikába, meg Skype is van. Ha Isten az öngyilkosságot bünteti, akkor valószínűleg az élet elbaszását. is. De más vallások istenei is biztosan büntetik, ha a ritka alkalmat, amit fáradságosan adnak, kárba vesztegetik. Ez minden vallásban bűn kell legyen. Hát így. Megrugdosott egy lámpaoszlopot, aztán egy olyan kikötői kötélkikötőkövet.
...
-- Talán nem is volt igaz -- mondta, mikor végképp kifacsarva ismét a Lánchídnál találta magát -- talán csak álmodtam, és akkor hülye se voltam.
De nem. Világos volt már, a Nap átsütött a poháron. Egész más volt így, rúzsfoltos szívószállal, belenyomott csikkel. Maga a végül csendben mindent elnyelő Enyészet.
Megrugdosta a kőkorlátot, majd kiült rá a pohár mellé, és kiürülve nézte a Dunát.
-- Reméltem, hogy itt leszel. Akkora hülyeséget tettél, hogy az már bűn, márpedig a tettes mindig visszatér a bűn helyszínére.
Megpördült.
-- Nagyon ritkán van második esély. Ne rontsd el, mint a második mondataidat! -- mosolygott fáradt arccal a lány.
Szép zöldeskék karikás szeme volt, és benne volt a világ, ahogy a fiúra nézett.
Zuhanni kezdett ebbe a világba. Összeközeledett az arcuk, majd elveszett benne. Eltűnt a világ és kimerevedett az idő, ahogy a fekete lyuk határán az űrhajósé. Illetve az ott pont fordítva, de a fiú történész volt, nem csillagász, és együtt -- egy történész meg egy csillagász -- mindent kikutatnak majd az Időről, ami egyáltalán benne van.
***
A félig telt Mojoto a csikkel és a rúzsfoltos szívószállal magára maradt, most már csak őt ette az Enyészet. De ő a Rendelését teljesítette ezzel, a Mojito életében egy éjszaka az Élet, s ha még két lelket is összehoz közben, az a Mojito-mennyország. S így, egy sikeres élettel a háta mögött, derűsen fürödve a napfényben várta a hajnali közmunkások képében eljövő Halált.
.
.
.
.
.
