Régóta tudjuk, hogy a hóemberek leggtöbbször a gólyákhoz hasonlóan télről télre ugyanott ütik fel fejüket.
Falvakban, kertvárosokban járók számára ez jól ismert jelenség: mindig ugyanazokban a kertekben jelennek meg nagyjából ugyannazok az arcok, ugyanaz a kalap, seprű, smink és arcvonások.
Ahhoz azonban a modern kor nagyfelbontású computertomográfos felvételei kellettek, hogy kiderüljön, ezek egyik oka az lehet, hogy évről évre ugyanazok a vízmolekulák találkoznak bennük. Brit kutatók több ilyen hóemberben megszínezték a molekulák egy részét, ill. rögzítették az ujjlenyomatokhoz hasonlatos kis egyedi sérüléseiket, benyomódásaikat, melyeket a Földtörténet kezdete óta a vízesések szikláin lezúdulva, gomolygó viharfelhőkből koppanós aszfaltra érkezve, zivatarok villámaiban pörkölődve szereztek, és következő években megkeresték őket ugyanazon hóemberekről készült felvételekben. Közel 80%-ukat megtalálták, ami -- tekintettel a keresés nehézségeire egy ekkora halmazban -- akár azt is jelentheti, hogy az egyezés valójában 100% körüli.
Azt is megfigyelték, hogy a -- sérüléseik alapján -- magas felhőkben, frissen habzó hegyipatakokban mozgó molekulák gyűlnek össze az agyban és az akaratlagosan irányított, gyorsabb reagálású izmokban, míg a lassan hömpölygő folyókat, mocsarakat megjártak a lassabb reagálású reflexes zsigeriekben és a bélrendszerben. Nem világos azonban, hogy ezek a szerepek cserélődnek, vagy egyfajta kasztosodás van a hierarchiájukban. Ez utóbbi mellett szólna, hogy így nagyobb "szakértelemmel" tudnak lassan folyni a türelmet, kitartást igénylő lassú folyók, ill. gyorsan a mozgékonyságot, gyors reflexeket igénylő gyorsak.
Ez ugyanakkor nem magyarázza pl., az évről évre ismétlődő kiegészítőket és stílust -- kalapviselés, öltözet, az orr kinézete és tartása --, valamint hogy sok megfigyelő számol be arról, hogy a télen látott hóember képe gondolatban gyakran nyáron is élesen felelevenedik a téli hely melletti elhaladáskor.
A spirituálisabb értelmezés szerint egy hóember lelke nem is írható le puszta vízmolekulák összességével -- egy hóember több, mint egy csomó hópihe összessége. S ezzel egyet is érthetünk: tényleg több. Ahogy Ferenc pápa fogalmazta volna egyszer, ha a hóemberekről kérdezik: a hóember is ugyanazon arc vonásait hordozza, mint az ember képmása.
Nem lenne könnyű mire vélni a Lascaux fölötti hóhatáron fellelt őshóembereket és a tibeti hódinoszauruszt se. Az őshóember még értelmezhető lenne azzal, hogy az ember mindig saját képmására gyúrta ki hóemberét, ám a hóhüllőket vajon ki csinálta volna?!
Ám a hóhatár fölötti örökfehéreket az újra-ugyanott-felbukkanás jelensége nem érinti, így róluk több szót ehelys't nem ejtek.
+++
A képen látható hóember e sorok elkészültére a hóval együtt eltűnt, így érdekes lesz megfigyelni, vajon előkerül-e majd még.
A szájában levő cigaretta alapján nem gyerek már -- vagyis hát a cigarettától még lehetne, de az az arc és testtartás sokat megélt (hó)emberé. Sokat élt s járt részecskéi öszejőve mesélnek szakadékba omló hegyi zuhatagról, tengermélyen örökké mosolygó csontvázakról, tavi és mocsári halakról, petyhüdt-megfáradt s hamvas-szép fürdőzőkről, jéghegyekbe hibernált s olykor kiolvadó halrajokról, tornádót hozó felhőről, termálvizű medencéről, szélben ázó kalapokról, üzekedő lazacokról, sílécről olvadó hóléről, Hüttében megivott bóléról, lovakon megivott kóláról, lovakból kifolyó lóléről, GDP-t izzadó cseppekről, egymáson izzadó testekről, monszunról és lavináról -- no meg hát ilyenek.
Beutazott mindent, mit mi valaha terveztünk, megélt, miről álmodtunk, s már nagyanyánk keresztvize is ő volt. És mi ebből lesajnálón csak annyit látunk, hogy egy bárgyún mosolygó kis hóember, szegény, nemsokára elolvad.
Mikor legutóbb arra vetett az Élet, óvatosan elhúztam kezemet, ahol a képen állt, és én bizony valami bizsergést éreztem. Okkal-e, nem tudom. De legalább annyit érdemes megtenni, hogy hűlt helyén járva is megadjuk neki az illő tiszteletet, mert a vízzel a bölcs ember inkább jóban mint rosszban van.
Hiszen hát ki tudja.
.
.
.
.
