Kerek erdő közepében, szegényes viskóban élt H. János favágó párjával és két gyermekével. Nap mint nap aprította a fát békésen. A favágás pedig nehéz tudomány, erejéből s eszéből akár törököt is apríthatott volna, ki épp' azidőtájt kezdett arrafelé ólálkodni, de békés természet lévén csak a fát aprította derűsen.

Történt egy nap hanem, suhintásra egyik fa odújából bedugaszolt üveg gurul pont lábai elé. Nézi, majd kinyitja, s szomjas lévén jól meg is húzza. Hanem az üvegben gin lakott, ki tagjait átjárva valami nagy tüzes bátorságra gyújtá.

Feneketlen jókedvre kerekedett, s szaladt haza az asszonyhoz, mutatni, mit talált. Hát, nem akkor ér pont oda a török sereg, ki épp' az országba beólálkodni próbál a Keleti Kárpátok rengetegén át, hogy elfoglalja a magyarok országát, s gyújtja fel az útjában álló szegényes viskót, hogy elférjenek ágyúi?

Már messziről jajveszékel az asszony, hogy jaj, itt ólálkodik a török a Keleti Kárpátok rengetegén át, hogy elfoglalja a magyarok országát, és felgyújtotta szegényes viskónkat, hogy elférjenek ágyúi!

-- Anyátok picsáját! -- kiáltotta a gin erejével tagjaiban a máskor oly' békés favágó, s mind egy szálig lebaltázta a törökök seregét.

Nagy híre is lett tőle, meg is dicsérte a magyarok királya, hadvezérré tette, s bizony, addig többet nem is tette a török a lábát a magyarok országába, míg a törökverő H. János aprította őket!

-- Anyja picsáját ennek a H. Jánosnak meg a ginnek, aki az erejét adja -- mondta a törökök császára, mikor Szulejmán lett, s varázsló derviseivel kelepcébe csalatta, befogatta a gint, aki akkorra már H. János legkisebbik fiát is kiszolgálta, és folyamatos bátorságot tartott a magyarban. Hanem addigra már csak egy kicsi lötyögött belőle az üveg alján, mert annyira szerette a magyar a bátorságot, hogy szegény gin gyorsabban fogyott mint nőtt.

-- Mi a neved? -- dörrent rá a császár.

-- Tanqueray Rangpur a nevem -- mondta a gin.

-- Nos, mától engem szolgálsz, így nevedet elvesszük, s a kikötőnkbe tévedő első jöttment kereskedőnek adjuk, hogy minél messzebbre vigye. Téged pedig, kis szánalmas maradék ott az üveg alján, Kálmánnak* fogunk nevezni.

A nevét vesztett gin ettől kezdve a török császárt szolgálta, s mivel a török -- nem lévén szokva -- kevesebbtől is bátorságra gyúlt, a gin is új erőre kapott. Csatákban megsokszorozta az ő erejét magukba fogadók harci kedvét, igaz, nagyobb mennyiségben a hozzá nem szokott törökben szelet csinált, így a nép a szeles, szelelő, szél előnevet akasztotta rá, s szél Kálmán a törököt a magyar ellen segítve egészen Budáig repíté.

Hanem addigra annyira népszerű lett, hogy azt már a török császár is megsokallta, s jobbnak látta félreállítani. Az őt tároló hatalmas, arannyal futtatott drágaköves alabástrom tartályt Buda mellett a földbe ásatta, az üveget bedugaszolta, s a gint így örökös fogságra vetette.

Ugyanakkor hálás is volt neki, és látszatra meg is kellett jutalmazza, így a fölötte álló terület örökös helytartójává nevezte ki, nevét pedig nemesi módra két l-re végződőn Széll Kálmánra módosította, ám titkos átokkal sújtotta, hogy helytartóságából ki nem mozdulhat, annak sorsában jó helytartó módjára örökre osztoznia kell.

***

Sokáig elfeledve élt szegény gin a helytartóságul kapott tér alatt, s próbálkozott erősen kilökni a dugót, ami nem sikerült, ám a dugó idővel kiszáradván, apránként már képes volt a szabad levegőre jutni, így egyes tagjait már ki tudta nyújtóztatni kicsit. A helybéli emberek hozzászoktak, hogy arrafelé járva kicsit olykor megbódulva bátorságra kapnak, így szerelmet vallani dadogva próbáló ifjak gyakorta hívták arrafelé találkára meghódítni remélt párjukat, bár olykor rossz szájízű esetek is estek, amikor például az ott beszélgető M. Ignác túl nagy bátorságra kapva hat társával fennhangon szidta a német császárt, hogy az anyja picsáját az ilyennek, aki így egy közeli mezőn kénytelen volt fejöket vétetni. Az ilyen szórványos kellemetlenségektől eltekintve azonban nagyobb baj sohasem történt. Csak szegény nevét vesztett gin éldegélt búslakodva a tartályban, míg valódi neve a világot járta.

Aztán új császárok jöttek, s mikor az orosz császár telepedett ide, katonái bizony hamar kiszagolták az erőt adó teret, mert nekik volt erre orruk, és hazájuk tiszteletére Moszkváról nevezték el. Amit örökös helytartó révén az átok miatt a tér sorsában osztozó gin is örökölt.

Aztán megint újak jöttek, s a magyar császár ismét a Kálmánt akasztotta rá vissza, hogy ne az legyen, amit az orosz császár csinált, mert ezek a császárok sose bírják egymást.

***

Idők és császárok jönnek, ám a gin máig ott üldögél folyton változó idegen nevekkel, míg valódi neve a világot járja. Azt mondják, mostanra megszokta helyzetét, és szereti az időközben élettel megtelt teret, és hogy a kicsit kába nyüzsgés fennmaradjon, mai napig párolog és száll ott az emberekbe, akik így ott mindig kicsit mások, mint máshol. Olykor most is adódnak túlhevülések, s mérte már ott össze erejét kismama is villamosvezetővel, de az emberek szeretnek itt lenni, bár aki túl közel ül a föld alóli kipárolgást felvezető kéményekhez, kicsit megkótyad.

Azt is mondják, ha egyszer egy összetört palackból kiszabadulna ott egykori igazi neve, s a földön aláfolyva reá visszahullna, megszabadulna az átoktól, és bárhová mehetne, de persze már nem biztos, hogy menne, a nevét tartalmazó palackokat pedig gazdáik jobba őrzik annál, mert ismerik értéküket.

Csak nevét azért hiányolja. Vagy legalább szeretné, ha megszokhatná valamelyiket, mire megint újat kap.

Azt is mondják, császárok és rendeletek ide vagy oda, aki ott a föld alá merészkedik, teliholdkor a szellőzőkön beszűrődő fényben összes ráaggatott nevét egyszerre láthatja, mert így próbálja őket kiizzadni magából.

Mi igaz, mi nem, ki tudja, de azt egyébként se tudja soha senki.

.

 ----------------------------------------------------

*Kálmán: török eredetű név, jelentése maradék, életben maradt (wikipédia)

 .

.

.