-- Édesapám, ha jó leszek, megkapom a szigetet ott a Duna közepén? -- kérdezte Margit apját, az öreg királyt.

-- Persze -- nevetett a király, hisz' lánya igazi tűzrőlpattant csintalan gyermek vala, így nem sokat kockáztatott. De kellett is a sziget a fogolytábornak, mert -- egyik parthoz sem tartozván -- a nyelvek szigete pogány területnek számított, így az akkor már keresztény Európában csak ott lehetett kínvallatni a tatár foglyokat.

Hej', nehéz időkön volt már túl ekkor az öreg Ív Béla, fontosnak érezte, hogy gyermekei minél jobb neveltetésével biztosítsa az ország s a dinasztia jövőjét. S meg is állták helyüket aztán, még ha nem is pont ahogyan képzelte: Margit sikeres szent lett, Henrik és Kazimir Franciaországban telepedett le: a céltudatos Ív Henrik később angol, majd francia király lett, a bohém Kazimir csepűrágó dinasztiát alapított, melynek kései leszármazottja a nevét addigra már franciásan író Yves Montand. De történetünk most Margitről szól.

Illetve valaki másról...

***

Szépek s tanulságosak a szentek legendái. ám szinte mindőjüket kíséri egy másik, sötétebb történet, melyekről keveset hallani. Egyszerű ennek az oka: a szent jó irányba fordulását ha nem kísérné egy másik lélek rosszra ferdülése, nem tudna teljesülni az Emberiség összesített lendületének megmaradása.

A Gonosz persze ilyenkor mindig a leggyengébb láncszemet nézi ki s szerzi meg magának...

Szent Margit árnyékában is élt egy ilyen legény -- Palkónak hívták. Sokáig keserítette királyaink s a közemberek életét, története mégsem maradt fenn, így most elbeszélem.

Palkó eredetileg kovásznai legény volt, szerencsét próbálni érkezett Budára. Vidékiként azonban az utolsó szolgáló szerepét kapta, és az udvari szalmában aludt, ahol télen majd megvette az Isten hidege.

Amikor a király lánya egyszer olyan jó lett, hogy végre megkaphatta apjától a beígért szigetet a Vár melletti folyón, Margitnak megtetszett a jóság, és annyira jó kezdett lenni, hogy az emberek suttogni kezdtek róla. Apja ezért a beígért kolostorromot is felépíttette neki a sziget északi oldalán, s igazi, saját udvartartást is adott mellé.

Palkó ekkor úgy érezte, eljött az ő ideje, s jelentkezett a személyzetbe. Csavaros eszével úgy kalkulált, hogy induló üzletben mindig jó az elsők között lenni, mert később az alapítók közül kerülnek ki majd a bővülő személyzet vezetői.

Nem számolt azonban azzal, hogy Margit aszkéta szentként önsanyargató háztartást vezet, így a személyzet nem bővül. Ráadásul az aszkéta életmód csekélyke élelmet, fűtetlen szobákat jelentett. Úgy látta, csöbörből vödörbe, s ez keserűséggel töltötte el. Ám örökös szolgálatra szegődött, s a hömpölygő folyótól szökésre sem gondolhatott.

Egyetlen vigasza Kunigunda volt, Margitnak rendtársául szegődött egykori udvarhölgye. Kunigunda szép volt és erényes, ráadásul dolgos is. Sokszor feledkeztek a közös munkába, a kevés fennmaradt forrásemlék is fizikai munka közben mutatja Palkót és Kunigundát.

Palkó és Kunigunda (a Képes Krónikából, itt-ott későbbi faltöredékeken is látható)

Bármennyire is kedvelte hanem Kunigunda a legényt, erényes szívét már az Úr szolgálatára adta, s ezen esküvését feltörni nem engedte vala. Palkó így végképp kétségekbe fordult, szíve megkeseredett, s könnyű prédájául szolgált a Margit végtelen jóságán felbőszült Sátánnak, ki minden szent körül ólálkodni szokott.

Palkónak fülébe is sugdosott, hogy így, meg hogy úgy, és hát bizony nehéz lett volna e mézesmázos szavaknak ellene állni. Palkó így a kísértéssel meghintett kétségbeesés spiráljába került, és szépen lassan kincsőrző gonosz szigetitörpévé változott.

***

 A szigetitörpék a hegyitörpék rendjébe tartoznak, utóbbiak kincsőrző fajtájáról lépten-nyomon sok legendát hallhatunk. E törpék örök életűek, ám csillapíthatatlan örök éhség is hajtja őket valami után, amiről maguk sem pontosan tudják, mi lehet az.

Legtöbbjükről tudjuk, hogy csak egy tiszta szívű lány szerelme mentheti meg őket, ám rondaságuk és egyvalamely berögzött rossz szokásuk miatt ez általában valamilyen tragikus eseménybe fullad, még mielőtt beteljesedhetne a nagy nehezen felbukkanó tiszta szívű leánnyal.

Palkónak a folyami homokban kincsek nem jutottak, így éhét azzal csillapítá, hogy rettenetes követeléssel állt bosszút a mindenkori királyokon s a lassan kialakuló városi polgárságon: minden évben egyszer kikövetelt magának egy királyi vérből származó leányt s véle a polgárok által összeadott éves 15 percentet a hetivásárok bruttó árbevételéből, azaz még a költségek levonása előtt! -- ráadásul rossz években is a bőséges 1250-es évet véve alapul, s még véletlenül sem mondjuk a recessziósnak számító 1241-et.

***

Nemigen említi ezt egyetlen krónikánk sem, csak az európai nagy királykisaszony regiszterek s kalendáriomok összesítése mutatta ki az utóbbi évtizedekben, hogy bizonyos nevek szisztematikusan el-eltünedeztek a magyar királyok udvarából: megszületett komplett királylányok a házassági regiszterekből már hiányoznak, és más európai udvarokéban sem bukkannak elő.

Korabeli ponyvákban tűnik csak elő olykor Palkó törpe alakja, kit a Tudomány a legutóbbi időkig a képzelet szülöttének tartott. A hivatalos krónikák bizony szégyellték, amit a telhetetlen törpe a királyi vonallal művelt.

Mert bizony Palkó a megkapott királylányokon rettenetes nagy kedvét lelte, majd pedig felfalta őket -- ez volt képes csak kordában tartani kínzó gyötrelmét a következő esztendőre.

Ábrázolás a Rettenetes lőcsű Palkó törpe című egykori ponyvából (ismeretlen kiadó, XIV. sz.)

Hanem a magyar királyok kora leáldozott, az idegen urak, a török s a német fölött Palkónak nem volt már hatalma, egyrészt mert Palkó magyar királyok elleni bosszúra kapta az erejét, másrészt meg törökül, se németül nem tudott, így elmondani se tudta volna, mit akar.

Bizony, megszenvedte ő is azt a százötven, majd még kétszáz esztendőt, az idegen elnyomás éveit.

Azután, bár magyarok, de kormányzók, miniszterelnökök, pártfőtitkárok jöttek, így hatalma fölöttük sem lehetett.

Ezért dobbant nagyot a szíve, mikor Veronika a szigeten megjelent.

Addigra már híd kötötte össze a szigetet a világgal, kettő is, de Palkónak már nem volt hová mennie, minek is. Veronika sikeres üzletasszony volt, ám a stresszt csak úgy bírta, ha reggelente három kört futott a szigeten.

A törpe nemesi vérhez volt szokva, abból is hamvas szüzekhez, ám régóta éhezett, és a L' Oréal ellen sem volt immunrendszere, Veronika így azonnal átgyalogolt a szívén.

A lánynak is tetszett a törpe, mert olyan erős, határozott, menedzserszemléletű férfinek látszott, akikből Veronika környezetében egyre kevesebb maradt, a jobbak pedig folyton mind foglaltak voltak. Ízlésükről meg szó se essék.

A kedvlelést hagyta hát jószívvel, hogyne hagyta volna, idővel edzéstervének is részévé vált. Hanem a felfalás dolgában sehogyan sem akart kötélnek állni. Hiába mondta neki a törpe, hogy így, meg hogy úgy, hiába ígért mindent, a leány csak nevetett, és nem állt kötélnek.

Régi kedvenc trükkje se vált be a törpének, hogy mikor az egykori királylányok a kedvlelés után megijedtek a felfalástól, gúnyosan megkérdezte őket, hová is mehetnének így most már, köztudottan megkedvlelve.

Ez a lány azonban szemlátomást mehetett bárhová, a legfinomabb társaságokba is bejáratos lehetett, sőt, a törpe gyanította, kedv volt az már lelve rég, mikor először a szigetre érkezett. Akkoriban eleve más idők jártak, nyaranta a sziget bokraiban csak úgy lelték a kedveket.

Veronika kollégái és üzletfelei közül sokan kiegyeztek volna a törpe helyzetével. Palkó azonban átok alatt élt, ő nem érhette be ennyivel.

Ismételten kínban teltek hát napjai, és ismételten nem volt már hatalma vágyának tárgya fölött.

Lelkét eladta rég, így az Ördögnek sem volt már mit kínálnia, s Veronika lelkét sem kínálhatta fel, hisz' az Ördögé volt az már az első sikeres cégfúzió óta.

Végső kétségbeesésében a törpe romantikus lépésre szánta el magát.

***

Vándor, ki a Szigetnek északi hídján a déli oldalon nyugatról keletnek tartasz, alacsony vízállásnál máig láthatod a kétségbeesett könyörgést: "Veronika, hozzám jössz eleségül?"

Meghajlott-é a lány szíve, ki tudja? Hisz' mely lányszív volna képes ellenállni ily' romantikus könyörgésnek? De vajon volt-é egyáltalán szíve a lánynak az első sikeres cégfúzió óta?

Talán már sohasem tudjuk meg. A vén folyó, ki a korábbi királyleányok csontjait őrzi, örökre megtartja titkait...

.

.

.

.

.