Az Asfinagok első említése egy V. századi oklevélből való, bár nem asfinagként. A népek, kikkel vándorlásuk s életük során találkoztak, mind más-más névvel illették őket. Asfinag a saját magukra használt nevük volt, mit büszkén viseltek, de a többi nép nem tudta kimondani. 

Apró termetű, éles eszű, csúcsos fejű, mosolygós fürge népekből állt -- a korabeli krónikák szerint remekbe szabott közigazgatással. A bizánci udvar gyapjúkereskedőként fedett kirendeltje egy helyen megemlíti hivatali szervezettségük magas szintjét, és egy VI. századból származó marhalevél is elismerőn szól "...az usunagok hvatalnokai által kiállított fináncokmányok pontosságárul".

A történészek máig nem tudják hová tenni a korba s a felhagyott római provinciákon elterülő vad nomád pusztákba-rengetegekbe logikailag nem  illeszkedő kifinomult társadalmat -- holott az ok rém egyszerű: az asfinagok egyszerűen imádták szervezni a világot. 

Ha egy asfinag törzs megéhezett, összehívták a Rendes Ellátási Tanácsmányt, melynek törzsenként 8 rendes tagja volt, napi szintű élelmezési ügyekben volt jogosult határozatokat hozni, melyek aznapra -- "mi rossz idő esetén 24 órával meghosszabbítható" -- voltak érvényesek, legalább 6 tag kellett egy határozathoz, de -- a rendes tagok jelenlévő mértékénél legfeljebb eggyel kisebb számban - póttagok is bevonhatók voltak. 

A Tanács gyors szavazással döntött a vadászatról, melynek módját s helyszínét az ott helyben bevont varázslók és világi szakértők jelölték ki. 

A határozat meghozatalától számított tizenötödik percben már elindult a forgalomterelők csapata a napi vadászati térképpel, karjelzéseik a vadászegység tagjaira nézve kötelezőek voltak -- ennek betartását legalább olyan komolyan vették, mint magát a vadászatot... 

... 

S ez így ment életük minden területén, és nem a hatalmi pozícióba jutott hivatalnokok hatalmaskodási vágyából, hanem mindőjük lelkéből fakadón. A kerekek forgásában mindük fontosnak érezte magát, és úgy érezték, a Nagy Gépezetet működtetik isteneik őket kedvtelve való nézegetése közben. Maga az asfinag szó is működtetőt, kerekeket forgatót jelent, de valami olyan értelemben s árnyalattal, mely egyetlen akkori vagy későbbi nyelvben sem fordul elő. Helyes kiejtésében a szem is részt vesz, mely kimondás közben lopva az égre pillant.

S elbonyolítottnak tűnő rendszerük olajozottan-gyorsan is működött, nem véletlen említi egy VIII. századi uradalmi pajtaleltár hogy "...pótlólagos szíjjak, ustorok harmadfél hét múlva Tihomér napjára ígérve, asunagoktul, így bízható". 

*** 

Reneszánszuk idején olykor saját birodalmuk volt, olykor másokét működtették uraik megelégedésére. Történészek egy csoportja szerint részben az általuk "külső megbízottként" nyújtott  közigazgatásnak köszönhető, hogy a tájat akkoriban uraló viszonylag barbár népek sikerrel vették fel a harcot a szervezett római birodalom ellen. 

Költőik szerették népüket lombhoz hasonlítani, zöldellő, dús lombhoz, mely nem maga a fa, ám sok apró levelével megszervezi a gazda életéhez szükséges nedvek áramlását (mai közigazgatási szemmel: közlekedés) s a környezettel való kapcsolatot biztosító halk susogást (külügy). 

Krónikásaik szerint egészen a mogorok (magyarok) megjelenéséig tartott az Aranykor, kik területükön az új urak lettek, és nem tartottak igényt a számukra is átláthatatlan -- ám rafkós keletről jöttként nekik így gyanús is -- államgépezetre. A magyarok Rómától s Bizánctól kérvén koronát államigazgatásukban is azok nehézkes mintáit vették át -- hasonlóan egész Európához. Az asfinagok eljelentéktelenedésének köszönhetjük, hogy Európa, s államirányításban az ő mintáit átvevő nagyvilág még ma is böhöm, lassú hivatalokkal túlterhelt államgépezetet működtet -- amint azt a Római Birodalom utódaitól megörököltük. 

*** 

Az asfinagok népének egyedei vérükben persze utódaikra örökítették a gördülékeny szervezést, ám a munkájukra való igényt s ennek forrásait elveszítették. Ahogy a pápa követe fogalmaz: "...lehullt a lomb, az asunagok, kik más népek fáján voltak az éltető nedveket szállító levelek, most azt beszélik, fájuk által ledobatván száradó avarrá vállottak". 

Ekkortól nevezik magukat s a többi nép krónikásai őket avarnak, s történelmünk lapjain már csak annyi említtetésük, hogy az itt élő avarok beolvadtak vagy eltűntek -- ki tudja. Az avar szót sem tudja senki úgy kiejteni mint ők -- egyik szemüket szempillantásig szomorúan a földre szegezve, s csöppnyi sóhajtással kísérve. 

*** 

Mi lett sorsuk, a Történetírás e fonalat sok időre elvesztette. Azért ők és utódaik jóeszű szervezők maradtak, így az újabb kutatások szerint sokuk hivatalba emelkedett, ám népként még egymásról is alig s csak titokban tudtak. Ranggal nem rendelkezvén felemelkedésük legfőképp' egyházi vonalon volt lehetséges -- a középkor szegény származású ambiciózusainak útját járva szerzetesi, majd onnan papi pálya volt a legbejáratottabb lehetőség a számukra. Az így felemelkedettek aztán már hónuk alá nyúltak az újonnan érkezőknek. 

*** 

Kifinomult lelküknek a török uralom extrán elviselhetetlen lévén -- no meg a bejáratott egyházi vonal elvesztésétől való félelmükben -- a XVI. sz. táján tömegesen szivárognak a mai Ausztria területére, ahol aztán a precízséget értékelő nép közé vegyülve megtalálják számításukat. 

+++

A Történelem békésebb napjainak eljövetelével lassan előbújtak több évszázados rejtett identitásukból, s ma újfent elemükben érezvén magukat már ismét nem avarok, hanem asfinagok -- kiejtés közben ismét felfelé pillantva. 

Az elterjedt államszervezet az ő ízlésüknek még mindig túl lomha, így kihasították maguknak a mindig is leginkább kedvükre való részterületet -- a közlekedés szervezését. 

Ausztriában autózva egyedeikkel te magad is találkozhatsz -- az Asfinag-manók jól tudják, hogy ha egy autópályaépítés szükséges rossz is, az attól még rossz, és már az olyan egyszerű apróság is sokat segít, ha tudjuk, mennyi még szenvedésünk térben és időben. A manókat látva úgy érezzük, jó kezekben vagyunk -- de legalábbis tudhatjuk, meddig lesz rossz nekünk...

Osztrák autópályaépítésről informáló mai Asfinag-manó. A teljes útlezárás hosszában fogja kezünket s vezet végig a nehézségeken, ahogy azt a következő képeken láthatjuk...

...még nyolc kilométer...

...még hat... 

 ...de már csak öt ! ...

...éééés VÉGE, jó utat! Hát nem más így?

A pápa követének levele, IX. sz. körül (eredeti dokumentum részlete - Vatikáni könyvtár, Közreadott Levelezések Tára, Restaurált Anyagok Polcai, MCLXIII / IX)