Csodálkozol, hogy megszólítlak? Felnőttél, ennyi. Megértél, hogy felfogd, él körülötted minden, mit látsz s ahol állsz vagy ülsz.
Hajdan kardodhoz kaptál volna, kereszteket hányva ördögűzni kezdesz, és mondhatok bármit, menekülsz, azt hiszed, megszállta lelked az ördög, és megőrülsz.
De már sokat láttál, érted az űrt és az elektront, érted lényegét, mit az Úr üzenni akart a neked írt könyvben, s néha már a kitöltési útmutatót is az okmányirodában.
Így már elmondhatom neked. A fát-füvet tudtad már, még ha nem is sétál vagy szaladgál.
De nem tudtad a követ, a vizet, a hidat s a megállót.
Én a megálló vagyok.
Meg a kávéautomata. Meg még pár dolog.
Régi világokban a fogadó voltam a postakocsiállomáson, meg az állomás maga. Meg persze a kikötő.
Mint minden, ez is egy férfi miatt van. Szilaj lován fel-le nyargalt hegyekbe, folyók forrásához s még feljebb, át végtelen alföldeken, hajóval tengeren. Szíve nyughatatlan volt, arca napbarnított, és persze, hogy beleszerettem, és persze hogy fülig. Papírforma.
Ám én nem voltam gyors, bárhol is csak pillantásra láttam, míg mellettem elnyargalt. Olykor megállt s vizet kért, de szeme akkor sem engem nézett, már a távoli hegyeket kémlelte.
Lassú voltam, nyugodt, a csendes szemlélődést kedveltem. Teljes ellentéteként nem számíthattam rá, hogy egyáltalán észrevesz, s ha mégis, hogy bármit kezdeni tudnánk egymással.
– Láttál már kávéautomatát? – kérdezte az Úr derűs mosollyal, miután bánatomat meghallgatva pár percig csendesen vizsgálta arcomat.
– Hát..., nem.
– Persze, hisz még nem létezik. – mondta. – Ahogy buszmegállót sem láthattál még soha. De nézz a patak tükrébe, s mindkettőt meglátod.
Megnyúlhatott arcom, s ezt láthatón élvezte – akkoriban kicsit még ő is csak ember volt.
– Azt kérded, mit keres annyira, s hogy vehetne észre téged. Nos, téged keres. Lelke nyughatatlan, kutat, harcol, elfoglal, sebet kap s felépül, lát medvét, hóesést, vulkánt és vad vihart, de nincs senki, mondom: senki, kinek vállán megpihenve, mindezt csillogó szemmel elmesélhetné, senki, kinek szemében aztán mindezt megértve s visszatükrözve láthatná.
Ő se tudja, mit keres, de te most már tudod, hogy ezt.
Valakit, aki lassú, valakit, aki nyugodt, valakit, aki csendesen szemléli őt s amit mesél, valakit, kinek ölén-vállán megpihenhet.
Téged keres.
Első ízben két hétig maradt. Az egész addigi világot kellett elmesélnie. Közelebb a Bummhoz sokkal rövidebb volt még az addigi világ, így tisztán egy hét alatt elmondta. Egy szavát sem értettem, csak tompa zsongást, s a szemében láttam az egészet. A másik héten én meséltem el engem, persze sokkal lassabban. Tompa zsongásra emlékszik ő is csak, mellemre hajtott fejébe magától úszott át addigi életem.
Fejlődött a világ. Postakocsi volt, én állomás. Hajó, én kikötő. Továbbra is ment, hisz mennie kellett. A menés éltette, a pörgés, a felfedezés, a bajba keveredés. Enélkül összetöpörödve elszáradt volna. De visszajött mindig, s ilyenkor elmesélt mindent, a világot, s elmondta, hogy az utolsó szeget is mind nekem gyűjtötte, mert értelme se lenne, ha aztán nem mutathatná meg mind nekem. És csendben hallgatta aztán, mit láttam aznap az erdőben, hogy ellik a vadkan, és hogy nyílik a pipacs. Azt mondta, amúgy egyik sem érdekli, csak ahogy mesélem, ahogy a szememben látja.
Nyílt a világ, még több dolog lett. Élethosszig tanulás – reptér is vagyok már, pályaudvar sok vágánnyal, szálloda, hostel, panzió, étterem, menza, anyahajó, terebélyes platán a parkban.
És kávégép, kinek a világban gyűjtött érméit adja, és elmeséli, hogy csorbult ki az a húszas és mitől véres az ötvenes. Meg a lába. És akitől cserébe kávét kap, mellette műanyag széket, és mindig máshogy sikerült kávét, amin lemérheti hangulatom. Ha kap poharat, tudja már, örülök neki, és nem vagyok mérges, mert túl régen tolta felém a képét.
A kő, a víz, a híd, ők nem én vagyok. Saját történetük van, talán már elmondják ők is.
De a megálló én vagyok.
És ott jön már ő is. Most kanyarodik. Le ne késd!
/
