Jó Károly király jó hete úton volt, de marta, marcangolta veszett szenvedély, s csak ment, ment, hajtotta lovát, az utat nézte, s ment, csak ment...

Nem pihent meg fogadóban, nem vonzotta kiszűrődő pohárzaj, se kéményből melegen bodorodó pecsenyefüst.

Tépte-marta szívét a Sztambulban egy hete megkapott hír, hogy odahaza Sklakgund nagyúr nem átallott az ő trónjára ülni, ő palotájában alszik, ő késével eszik, kupájából iszik, seregének parancsolgat, s állítólag még a királynét is kúrogatja rendesen.

A török császár asztalánál érte a hír lakoma közben, ahonnan felállni háborús sértés, de a hírt meghallva maga a szultán is azt kiáltá, kóbor kutya füle, aki fia ilyenre azonnal lóra nem pattanik.

***

Hát pattant, s egy álló hete űzte-hajtotta a vak harag. Szövetséget kötött volna az ördöggel, egy ízben szólította is már, ám az szövetségen volt már az eggyel előrébb látó Sklakgunddal.

Átkelt már hegyeken, megáradt folyókon, semmi nem állhatta útját. Történetírója szerint egy kisebb bolgár sárkányt is levágott közben, de erre azért ne tegyünk sokat, mert krónikása napokkal mögötte lihegett.

Így vagy úgy, hetednapra Pestnek városába ért az magyarok földjén, de az sem szakítja meg útját, ha történetünk többi szála pont ott nem keresztezi az övét...

***

Óvatos volt hanem Sklakgund, és kiadta legfőbb bizalmasának, a feketelelkű Thorbjörnsen kapitánynak, toborozzon válogatott gazfickókat, olyan elvetemülteket, kiket még a Föld is kivet, mennének királyuk elé, őt útjának során gyilokkal elveszejteni.

Nem hiába volt azonban feketelelkű Thorbjörnsen kapitány, a kapott aranyakat magának tartotta, és néhány girhes ezüstpénzen próbált embert toborozni.

Ráadásul szerette is a nép jó Károly királyt, mert ugyan szeleburdi volt, de szíve jó, és mégiscsak királyuk. Így azután rejtélyesen fogalmazott feladatra, kevés pénzen -- hogy is mondjam én már most politikailag korrekten -- kicsit furcsa szerzeteket verbuvált, kik úgy tudták, hogy egy királynak öltözött imposztort kell útján "bármi módon" megakasztani.

***

Addigi történetük külön meséket érne, de most csak röviden:

a kék víziló ábrándoslelkű volt, s egy déltengeri sétájakor a Labrador áramlat hozta fel északra, így vacogva-prüszkölve mászott ki, és élt azóta egy gyermektelen öreg földművespárnál,

a zöld kutya maga se pontosan tudta, honnan származik, de állítólag van egy bércektől nehezen megközelíthető hely Lappföldön, ahol minden kutya ilyen,

a bagoly saját állítása szerint korábban a stockholmi egyetemen tanított, de eltérő nézeteket vallott a rektorral a hét szabad művészet jövőjéről a modernizálódó svéd társadalomban,

a sárkány kihaltnak hitt ősi faj kisnövésű s így hajdan társai által sokat gúnyolt utolsó gyermeke, kit termete mellet jámbor-békés természete védett meg a többiek kihalásától,

a sárga csibét ezzel szemben éppen pörölős természete űzte el fajtársaitól, így azonban nem volt előtte minta a kakassá válásra, és nagyra nőtt csibe lett,

az ikermadárra egy óvodában lelt rá a kapitány, mert egyszerre kétfelől tudta az udvaron a délutáni alvásból kipihenten ébredő gyereksereget terelni, csőreivel szükség esetén fejükre koppintva eltérítve őket a helytelen cselekedetektől, és segíteni őket a helyes útra lelésben,

a sárgafogú piros valami elvben házitanítóként szolgált, de valójában kegyelemből tartották,

a rettenetes lapos oroszlán egy cirkuszból szökött meg, mert kifért a rácsokon, amúgy jámbor volt és kedves, de nagyon tudott ordítani, ami miatt gazdái nagy hasznát vették azokban a nehéz középkori svéd időkben, mikor még fejletlenebb volt az állampolgári jogvédelem,

a tartalék Nap tényleg az égen levő Nap tartaléka volt, mert valljuk be, lenézése a Teremtésnek, ha azt hisszük, hogy az Élet Kulcsát jelentő Napból Isten nem teremtett mindjárt tartalékot is, de szegényre eladdig csak párszor volt szükség, így Svédországban élt, ahol nem égetett annyira,

és, hát igen, a rózsaszín ló, hát azt a végére hagytam, mert arról se azt nem tudjuk, honnan lett, se azt, hogy mit csinált, de valahogy ő is a csapatba keveredett.

***

Elindult hát a különítmény a királynak öltözött imposztort útján "bármi módon" megakasztani.

Csakhogy volt még itt két dolog.

Egyrészt a királyné azért alapvetően szerette férjét, ha hagyta is elcsavarni fejét a zendülő Sklakgund által. Csak a mese, hol mindenki vagy jó vagy rossz, a királyné azonban hús-vér való volt, így egyszerre volt jószívű ura iránt, s befogadó a jóképű hadúrral szemben. Mi több, hús-vér valója éppen hogy fogékonnyá tette e furcsa kettősségre.

Na de a lényeg: indulás előtt titokban elküldte hozzájuk bizalmas cselédjét, Marcsasont, hogy rábeszélje őket, urát ne bántsák, mi több, segítsék épségben hazajutni, és elkerülni Sklakgund késeit. S mivel azok is alapjában jólelkű lények voltak, meg eredeti feladatukat nem is igen értették (kivéve az ikermadarat, mert az aztán jóeszű volt!), ráálltak az új küldetésre.

A másik, hogy viszont amikor Sklakgund a csapatot meglátta, kissé elgondolkodott, majd távozásuk után két nappal utánuk küldte három kipróbált bérgyilkosát, hogy -- biztos ami biztos -- ők is öljék meg Károlyt.

Minden készen állt hát egy kiadós bonyodalomra, s valahol egy kéz lapozott egyet a Történelem Füzetében, a tiszta új lapot lesimította, és kihegyezte ceruzáit, hogy követni tudja az eseményeket...

***

 A mai Váci és Irányi utca kereszteződésében akkor kis utca állt, attól függően sárosnak vagy porosnak leírva az utazók által, hogy előtte az eső esett épp' vagy a Nap sütött. Dél felől ügetett Károly, észak felől a tízfős különítmény.

Utóbbiak látták a hajszolt lovast, illendőn félreálltak, és feltehetőleg soha rá se jönnek, hogy a keresett király az. Egyrészt mert ők egy királyt eleve aranytrónuson ülőnek képzeltek, bíborpalástban, aranykoronával a fején, és tudatuk mélyén akkor is ilyet kerestek, ha tudták, hogy épp' lovagol országa felé. Másrészt meg mert -- akkoriban fényképek nem lévén -- a kor szokása szerint egy miniatúrát kaptak útravalóul, amit évekkel korábban festett egy udvari festő, és hát tudjuk jól, hány középkori házasság ment gallyra a vőlegény királyoknak küldött idealizált és picike miniatűrök okán. S persze tudjuk, eleve nem szerelemvezérelt frigyek voltak azok, de azért az akkori királyok is szerették a szép és friss csibehúst, így sokuk csalódott kissé. Na de ez egy (sok) másik történet.

Lényeg, hogy hagyták volna elmenni a lovast, ha meg nem akad egyikük szeme -- a lovon. Nem akarom részletezni, mily' jóvágású magas ló kellett egy ilyen hajszolt vágtához, és hogy gyöngyözött végig izmos testén az izzadság, mert nem ló lévén mindez az Olvasót nemigen érdekli. Hanem a rózsaszín ló bizony lóból volt, azon belül is lólányból, és pár pillanatnyi szájtátott ledermedés után az útra aléla.

Szándékolt ájulás volt-e vagy valódi, ki tudja -- lényeg, hogy a király lova bizony elbotlott benne. Fáradt is volt szegény, de meg bizony neki is megdobbant szíve a rózsaszín lólánynak láttán...

***

Így esett, hogy némi magyarázkodás után a felek rájöttek, ki kicsoda abban a kavarodásban, mi több, a király még a neki állított szitán is átlátott már.

Arra jutottak, hogy amíg a két ló magához tér, megpihennek kissé, és tervet kovácsolnak.

***

Eközben a három bérgyilkos is tábort ütött a gyilokra legalkalmasabb helyen, a Lánchíd mellett. Egymásról nem tudtak, mert Sklakgund biztosra menve azt akarta, hogy mindőjük próbálja meg egyedül is teljesen megölni a királyt, ami így szinte biztosan összejön majd valamelyiknek. Helyként azonban egymástól függetlenül is adta magát a híd, hisz' akkoriban egyetlen hely volt a Dunán, ahol az száraz lábbal átszelhető volt.

***

Egyikük, Gjunarsson, a "Nyílgyilok" néven szerepel a Bérgyilkos Almanach 1702-14 kiadásaiban. Mostani megbízásához legújabb büszkeségét, a Suhanó Sólymot szerelte fel a budai oldal tartópillérének magasába, hogy onnan kapja szíven a gyanútlanul lovagló Károlyt, ki a másik pillér miatti kanyarban majd lelassulni kényszerül.

Másikuk a szakmát régebben kezdő "Vincenzo", önéletrajza szerint hírneves Itáliából szökött krakéler, az 1688-1714-es évkönyvek szerint az álcázás s a kard rókakezű mestere. Ő ugyanezt a kanyart nézte ki magának, hol vakolatként a kőfalba lapulva várt türelmesen...

"Pokoltűz" (1707-14), "a váratlanul felkúszó lángnyelvek és robbantások mestere", szintén e sarokban látta meg a tökéletes helyet, de ő főleg, mert a pillér alá tudta így rögzíteni pokoltűzzel megrakott csónakját, mely alatt mai nyelven robbanóanyagot értsünk. A kifinomult megoldások mestereként távirányítással dolgozott, mi alatt idomított postagalambok értendők. Egy akcióban egy galamb sajnos így mindig áldozatul esett, de hát e szakma szinte megköveteli a hideg-számítóan gonosz szívet -- ahogy minden szakmát, igazán jól ezt is csak szívvel lehet űzni.

Hogy a független tervezés ellenére is ugyanazt a helyet nézték ki, mutatja, hogy a véletlenre semmit nem bízó vérprofik voltak. A gyilokra kiszemelt hely meg vonzotta is a vért és ármányt -- évszázadokkal korábban kiontott vér mesél erről...

 ***

Amíg a király megpihent, lova a rózsaszín lovat fűzte, a csapat pedig a királlyal tervet kovácsolt, előörsnek szaglászni kicsit elment a zöld kutya. Károly ugyanis a társaságra nézve rögtön megsejtette, hogy itt még más akadályokra is számítani lehet majd. Nem véletlen ő volt a svédek királya, azaz minden svéd közül a legokosabb.

Itt egy picit felgyorsulnak az események.

A zöld kutya a magasan ülő szemével a szürkületben hasonlított egy lovasra. Ráadásul a bérgyilkosok is a szabvány udvari miniatűrből dolgoztak. Így mikor a kutya a veszélyes pontra ért, egy felajzott húrt elengedett egy pöcök, egy vakolatdarab levált egy ódon falról, s egy folyó közepén himbálódzó otthonát aggódva figyelő galamb végre felröppenhetett.
Egy mérgezett nyílvessző gyilkos erővel célra tartva hasítani kezdte a hűs alkonyi levegőt, egy kard hegye kérlelhetetlenül előre szegeződött, s a Duna fölött egy galamb szállt.
Egy mérgezett nyílvessző gyilkos erővel fúrta be magát egy nagynevű bérgyilkos hátán át szívének pitvarába, egy kard kiesett egy meglepett arcú ember kezéből, egy zöld kutya ijedten ugrott fel, átesve egy hídkorláton, s egy galamb egy csónakra leszállt.
Egy mérgezett nyílvessző s egy nagynevű bérgyilkos örökre egybeforrva feküdtek egy híd járdáján, egy zöld kutya egy csónak s egy galamb felé zuhant egy nagy sötét, hideg víztömeg fölött, egy galamb pedig csőrével kinyitotta otthona ajtaját...

***

A váratlanul felkúszó lángnyelvek és robbantások mestere kicsit elszámította a robbanóanyagot, mert nem számolt a szél miatti vízpára által eláztatott mennyiséggel. A robbanás így a tervnél kisebbre sikerült, s nem nyalta le rettenetes lángnyelv a hídon levőket, viszont a légnyomás kellemesen lefékezte a magasból zuhanó kutyát, ki különben a csónak kemény fájára kenődik. Így is kábán nézett körül, s beletelt kis időbe, míg végigpörgette az eseményeket a svéd konyhakerttől a csónakig, de a hangra fejeit felkapó ikermadár szerencsére a csónakhoz repült, és a partra húzta.

Az események hatására Károly és csapata úgy döntöttek, az éjszakát már átalusszák a találkozásuk közelében álló Fogadó a nyálkás csigához-ban (későbbi Csiga vendéglő), s hajnalban indulnak tovább.

A megmaradt két bérgyilkos pedig új csapdát állított...

***

 Hamar átlátták, hogy ketten vannak, s mindketten rájöttek, jobb szövetségre lépni (s majd az után végezni a másikkal).

Nyílgyilok inkább saját kezébe vette nyilait, és a ragadozók prédára váró türelmével ült fel egy kőre a nyugati pillér falán, majd meredt mozdulatlanná. (Valamennyire álcázni azért minden bérgyilkos tud.)

Pokoltűz ezzel szemben bombáit felhozta a hídra, és mindjárt többet is elhelyezett. Egyet az eredeti helyre, egyet a híd közepére egyet pedig kicsit még tovább. Alaposan ellenőrzött mindent, majd Nyílgyilok mellé ült.

***

 A bagoly azonban éjszakai lény, így látott és feljegyzett mindent.

***

Pirkadatkor ittasnak tűnő vidám társaság indult át a hídon Pestről Buda felé. Egymás vállát támasztva dülöngélt egy zöld kutya, egy kisnövésű sárkány, egy sárgafogú piros valami, egy sárga csibe és egy rettenetes lapos oroszlán. Dalolva mentek el három rettenetes robbanószerkezet mellett, s közeledtek a keleti pillér felé.

Az égen egy ikermadár s egy bagoly kőrözött, visszafogott izgatottsággal figyelve a jeges vízben úszó kék vízilovat.

A kőpilléren két nehezen kivehető alak prédára várva csendben üldögél, szemük -- perifériáján a vidám társasággal -- a túlpartot kémleli Svédország királya után.

***

Az éneklő társaság eléri a keleti pillért.

Egyszerre hatalmas vízsugár lövell az égre, és lemossa a falról a Bérgyilkosok Almanachjában oly' előkelő helyen álló Nyílgyilok (1702 óta) és Pokoltűz (1707 óta) urakat. A kék víziló még lenn a déltengeren vette a trükköt egy öreg bálnától, akivel vízisakkozni szokott volt. Nem nagy ügy, a testméreten és a helyes ki- és belégzésen múlik minden, na meg az összpontosításon, és persze nem árt, ha otthonosak vagyunk a vízben.

A két úr egyenesen a vidám fickók közé csöppent, akik azonmód ártalmatlanná tevésükön kezdtek el fáradozni - ki hogyan tudta. A zöld kutya a bokájukat harapdálta, a sárkány tüzet fújt, a sárga csibe dühödten csipkedte őket, a sárgafogú piros valami meg nagy szemekkel pislogva folyamatosan cigarettát kért, ami testi sérülést nem okozott, de nagyon idegesítette a két marconát. Első pillanatban fel se fogták, hogy mindez ellenük irányul -- a vízsugár ésszel felfoghatatlan volt, a társaság meg szimplán begorombultnak látszott, amiért rájuk estek.

Azért előkapták kardjukat (mert persze kardja minden bérgyilkosnak volt akkoriban, s valahogy mind bánt vele, nem csak Vincenzo, a kard és álcázás rókakezű mestere, ki akkor ráadásul már halott is volt, ha még emlékszünk), és a társaságnak estek. Kardok ellen a rettenetes lapos oroszlán harcmodora egészen egyedinek és hatékonynak bizonyult -- oldalt fordulva rájuk üvöltött, majd hirtelen lapos oldalát mutatta feléjük, s így szinte lehetetlen volt mit megszúrni rajta. De a többiek is kellően idegesítették a profikkal való kiszámítható harchoz szokott két gyilkológépet, ráadásul addigra az ikermadár és a bagoly is lecsapott a levegőégből. Az ikermadár hol innen hol onnan koppintott a fejükre, és ha a Kedves Olvasónak koppintgatták már a fejét, tudja, hogy ez még azt is kihozza a sodrából, akivel ezt csak egy irányból teszik. Ha ehhez még hozzávesszük a baglyot, akinek a vívásról eszébe jutott kedvenc témája, hogy egy testi erőfölényen alapuló társadalomban a harcművészeteknek bizony a szabad művészetek közt lenne a helyük -- akár a számtan s mértan összevonásának árán is --, és úgy érezte, e két vívómestert talán meg tudná győzni erről, s ezt nyomban el is kezdte -- nos átérezhetjük, hogy bizony a két marcona annyira fojtogatónak találta a légkört, hogy azonnal ki kellett vágnia magát belőle.

De profik voltak, így dolgavégezetlen nem távozhattak. Pokoltűz galambjait kényszerűen hátrahagyva, egy szál karddal, Nyílgyilok kézi íját magához szorítva tört utat, és futni kezdtek a híd túloldala felé, ahonnan célpontjuk érkezését várták. Támadóik közvetlenül nem tudták követni őket, mert kicsit azért ők is kaptak a harcban, így itt-ott sajogva, elfeküdve, tápászkodtak, hogy a két gyilkost visszatartsák. S a Sors játékos kedve Károly érkezését épp' ekkorra időzítette az első hídpillérhez...

S itt a dolgok megint felgyorsultak.

***

 Károly, lován a rózsaszín lóval, előttük tíz méterre elővédnek a tartalék Nap. Nyílgyilok meglátja őket az egyenesbe fordulni. Három gyors villanás agyában --

• támadói épp' lerázva, most szabad a keze, most tud biztosan cselekedni,
• egyszerűbb lesz azt mondani, hogy ő végzett a célszeméllyel, ha tényleg ő végzett vele,
• ha most lelövi Károlyt, következő nyila már majd az előtte futó Pokoltűzé (1707-1714) lehet

-- s azonnal cselekszik.

Megtorpan, nyílvesszőt előkap, íjra tesz, húr megfeszül, vessző feltépve hajnali levegőt surranva száguld, második nyílvesszőt előkap, íjra tesz, húr megfeszül, vessző feltépve hajnali levegőt surranva száguld.

Első nyílvessző céljába csapódik, második nyílvessző céljába csapódik.

***

S itt egy pillanatra meg kell állnunk. Nyílgyilok tökéletes célzó volt, de művészete az utóbbi időben kicsit eltolódott az automatizálás irányába. Emlékezzünk, előző nap még egy hídpillérre szerelt szerkezettel dolgozott, és most is csak azért váltott kézi íjra, mert már nem akart az előre beállított célpont hibájába esni. Ehhez jött még felindultsága, hisz' épp' most verekedte ki magát egy helyzetből, amit még most sem fogott fel egészen. És hát valljuk be, fizikailag is lihegett szegény. Szó mi szó, nem mentegetni akarom, csak indokolni próbálom, miért nem Károly szíve lett, ahová első nyila befúródott, hanem annak közelében egy pöcök, amit normál esetben egy galambnak kellett volna megnyomnia.

***

Igen, a király előtti pokolgép felrobbant. Hibának nem is rossz, de Károly még vagy tíz méterre volt onnan, így őt lovastul visszanyomta a mögötte magasodó hídpillérnek. Szinte belesajtolta szegényt a légnyomás, bajsza, lova sörénye is megpörkölődött kissé, de ennél nagyobb baja nem lett.

Közvetlenül a bombát elhagyva lépdelt azonban éppen a tartalék Nap.

***

 Nos, igen, a robbanás őt épp' telibekapta. A feltörő lángnyelvek a magasba emelték, és ő maga is lángra kapva repült a híd túloldala felé.

***

Felajzott idegállapotban minden pillanatot egyenként át tudunk élni. Így mikor a tartalék Nap a második bomba mellett a földre esett, Nyílgyilok nagyon aprólékos lassúsággal végig tudta követni, ahogy a tűz belobbantja Pokoltűz második bombáját. Átfutott agyán, ha nem egy nyílvesszővel szívében esne épp' arccal egy járdára, mily' büszke lenne alkotója arra a poklot-eget megrázó tűzbe borult hangorkánra, mely őrjöngve tépi szét ketrecét, ládáját, a galambbal működtetni szánt finom szerkezetet, maga fölött a híd vasát, begyújtja a harmadik bombát, s nyel magába, emészt el mindent, mit elér.

És az is, hogy tőle pár méterre lévén, őt is mindjárt eléri, így kérdéses, hogy ő látta végül Pokoltűz halálát vagy estében hátra fordulván az mindjárt majd az övét.

Meg az is, hogy mindez már mindegy, mert a Bérgyilkosok Almanachjába csak évszámokat írnak, így látszólag egyszerre haltak meg, és senki nem tudja majd, hogy igazából ő győzött s ölte meg amazt.

Meg az is, hogy és persze ez is már mindegy.

***

A tartalék Nap -- ha emlékszünk még -- az égen levő Nap tartaléka volt, csak szegényre eladdig csak párszor volt szükség, így Svédországban élt, ahol nem égetett annyira.

Most viszont a két robbanás féktelen tüze begyújtotta a folyamatot -- a folyamatot, amitől a Nap tartaléka tudott lenni. A második robbanás az égre röpítette, ahol így váratlanul két működő Nap lett. Ezt persze tiltja a szabályzat, de a robbanás ereje plusz saját beindult folyamatának energiája Föld körüli pályára állította, ahonnan gyors fejszámolás után arra jutott, hogy körülbelül száz év lesz visszatérni.

Az Univerzumban a szabályszerű működésre a Szabályzat van szánva, annak betartatására minden kis naprendszerben lehívható külön források nincsenek elkülönítve, így a tartalék Napnak magának kellett a helyzetet megoldani. Azt találta ki, hogy az eredeti Nap elé evickél, így annak fényét bár erősíti, ám ha a folyamatot alapjáratról nem engedi felerősödni, némi nappali fényerősödésnél nagyobb bajt nem okoz, és léte a Földről észrevehetetlen marad, hisz' a Napba lentről senki nem nézhet -- ha mégis, nem láthat.

Így is tett. Száztizenhét évet töltött fenn, utána tért vissza időközben megállapodott társaihoz -- de erről mindjárt szót ejtünk. Számítása bevált: közvetlenül tényleg nem észlelte senki, egyetlen fennmaradt forrásban sem találunk utalást két Napra az égen. Egyetlen hatása a megnövekedett nappali fényerő volt, ami azonban történelemformálónak bizonyult. Az emberi szervezet számára szokatlan mértékű napfény szükséges fölötti része, a plusz fény és meleg, felszabadító gondolatokat ébresztett, erjedést indított a fejekben. A fenntartózkodása alatti évszázadot a Felvilágosodás Koraként ismerjük.

***

Tán mondanom sem kell, Károly örült, és hálás volt. És ha egy király örül és hálás, az az épp' közelében tartózkodóknak jól szokott elsülni. Különösen, ha megmentették az életét.

Károly tízfős lovagi sereggel (egy közülük jelképesen volt jelen) rá egy hétre váratlanul lépte át országa határát. A Sklakgund hatalmaskodásától megfáradt nép lelkesen fogadta, Sklakgund gyáva hadereje már a hírre azonnal megtört, és ő maga fejvesztve menekült -- további sorsa ismeretlen, transzlapp kereskedők által mesélt legendák szerint eszkimónak szegődött, ott találkoztak vele. A király boldogan vette birtokba asszonyát, aki a Sklakgunddal való viszonyát kommunikációs zavarnak nevezte, és biztosította Károlyt, hogy közben is csak őt szerette.

 A tíz (egy közülük jelképesen) újdonsült lovag rangja mellé örök életet és egy közös birtokot kapott az akkori királyi székhelyen, Stralsundban, közvetlenül a királyé mellett, ahol víg békességben teltek napjaik. A rózsaszín ló hozzáment a király lovához, így külön arany istállót kaptak, s csendes-boldog szerelemben éltek, sok kis nagy erős rózsaszín lovuk lett, míg öregkorában a király lova meg nem halt. A rózsaszín ló és a többiek azonban örökéletű lényként még sokáig éltek. Hogy napjaik vígabban teljenek, zenekart alapítottak, és messze földön őket hívták minden valamirevaló lakodalomba lovagi zenét játszani. A svéd nép azóta is a stralsundi muzsikusokként emlegeti őket.

A társaság vitézsége egész Európa uralkodóházaiban elismerést keltett, több nemesi család címerébe vette őket, ezek közül legismertebb talán a kétfejű sas motívuma, melyet a vitéz és éleseszű ikermadárról mintáztak -- a svéd udvari festő szétküldött miniatúrája alapján.

Földet érése után a tartalék Nap is csatlakozott hozzájuk.

A tartalék Nap azonban az igazival azonos időre termett. A szabályzat szerint ugrásra készen, ha a szükség úgy hozná.
Mostanság csendes visszavonultságban él, kordában tartva erejét.
S közben titkon reménykedik, hogy ha teljes helyettesítésre nem is lesz szükség, valamikor talán felmehet majd megint másodhegedűsnek. Tudja jól, hogy mostanság épp' nem olyan időket élünk, de ha egyszer megint igény támadna kis felvilágosodásra. Neki van ideje...

Utódai viszont a fura lényeknek sokan vannak, és világlátó lelkük is megmaradt, hébe-hóba így már svéd földön kívül is összefuthatsz egyikkel-másikkal. Ükapáiknak szinte kiköpött másai ők, így biztos felismered, ha utadat kereszteznék. Ilyenkor köszönj nekik illendően, és ha tudsz esetleg régi svéd dalokat, és csendben eldúdolsz nekik párat, azt szeretik.

 A helyet, hol Károly megpihent, ma emléktábla jelzi.

A nagy Vincenzo, az álcázás s a kard rókakezű mestere, álcázottan prédára várva egy korábbi munkájánál. Miniatúra az Almanachból.

A pad, ahol a hagyomány szerint Károly svéd földre lépve megpihent. A festményen ábrázolt egykori állapot helyén ma modern padok várják a históriák aurájában megmártózni kedvelő utazót.

 A Fogadó a csigához-ból kinőtt Csiga vendéglő helyét ma emléktábla hirdeti

Az ikermadár egykori miniatúrán

 Svédország népe ma is tisztelettel tekint királyuk egykori megmentőire, alakjuk sokszor ábrázolt szimbólumként van jelen mindennapjaikban, faliszőnyegek, alakos párnák emlékeztetnek rájuk a mindennapokban