Az 521m jelű rókát ritkán láthatjuk. No nem mintha ő tűnne el rejtélyeskedőn, s bukkanna fel itt-ott: ő mindig ugyanott üldögél, csak mi, emberek járunk ritkán arra ő feléje.

Egyebekben azonban tényleg szeret rejtélyeskedni.

Itt van mindjárt a neve: igazi nevét senki nem tudja, csak címbéli rejtjelét. Hogy ezt ő adta magának, vagy megbízói szervezete, nem tudni.

Ahogy azt se, kinek dolgozik: idegen hatalmak ügynöke, netán saját kis honunk elhárításának dolgozik, esetleg ő maga tartja kezében saját szálait? – talán még ő maga se tudja. Mondják, akik e szakmát ismerik, hogy idővel az ember már maga sem igazodik ki a sok álnév, kódjel, hamis papírok és kamu fedőszakmák közepette, ki is ő valójában. Úgy eredetileg. Amikor még otthon a nevén hívták vacsorázni.

Ha felé jársz, mindig rád bíz egy titkot. Egy titkot, amit direkt neked tartogatott aznapra. Ez lehet feladat a következő találkozásig, vagy csupán egy információmorzsa, minek tudatában máshogy alakítod dolgaidat. Így vagy úgy, egy Magasabb Terv darabkájának érzed magad, miután vele találkoztál, s hogy ezt a tervet hajtod épp’ végre.

S hogy honnan tudta, hogy odamész? No igen, ez az egyik ilyen furán kényelmetlen dolog: ha találkozástok után visszagondolsz, valahogy mindig arra jutsz, hogy eredetileg nem is oda indultál, és olyan különös mindig az egész, ami végül úgy alakította, hogy mégis.

Én például szerda reggel nem tudtam még, estére meg el voltam határozva, hogy másnap ott leszek. Aztán másnap reggel a buszpályaudvaron majdnem eltérített, mehetnék másfelé is, vonattal, de nem tudtam, az mikor indulna, a buszról meg hogy nemsokára, így esélyem se maradt a változtatásra. Így végül csak nála kötöttem ki.

És persze egyedül fogadott, lélek se járt arra más, és persze mondott is titkot.

Hogy mit, azt sajnos nem mondhatom el, megígértem neki. Ami szintén fura, mert ő sose kéri, hogy ígérd, esküdj, aztán tépd szét, nyeld le majd égesd el, meg ilyen felhajtások. Valahogy te magad érzed akkora súlyú titoknak, amit rád bíz, hogy ott nyomban megígéred. Ő meg csak félrebillentett fejjel mosolyog.

Amúgy tényleg mosolygós, és vélhetőleg jó is indulatú, tényleg, mert sosem érzel kesernyés ízt utólag, amiért megtetted, amire a titok vezérelt. Inkább valamiféle jóleső izgalmat, hogy valami Fontos Dolog része voltál, bár hogy mi az, sosem áll össze. De kétség sem fér hozzá, hogy hasznos.

***

Ahol ő él, amúgy belátni az Egész Világot. Na jó, nem az egészet, de egy fontos részét, ahol van minden hozzávaló: városok, föld, folyó, legelni jó, hegy-völgy, sziget, erdők, falvak, cementmű. S ezekből áll a Világ többi része is, így az már könnyen hozzáilleszthető. Szóval lehet, hogy ő maga lát mindent s tartja kézben a Tervet. S bár ő maga róka, el sem képzelhető, hogy a Tervben például nyulaknak bántódása esne. Ő valahogy felül áll ilyesmin.

Bár ha némi innivalóval megkínálod, nem utasítja vissza, valahol ő is csak ember. Még ha róka is.

Vagy talán csak a szíved jóságát teszteli, mint a rőzsés öreganyák. Hogy aztán mit bízhat rád a számtalan teendőből.

Ha tehát odaértél, itasd meg jó szívvel -- és persze igyál vele te is, hisz' nem kezdheted azzal, hogy megsérted. Majd ülj föl az obeliszkre, ahol él, nézd csendben a világot, s ő fejedbe mondja a titkot.

Tőlem mélyvörös tüzű almabort kapott, s persze lehet, hogy van összefüggés ez, és a feladatomban szereplő mosolygós erdei koponyák, elmosódottan színes bogarak, sárga virágok és mohos tölgy között. (Sokat, mondom, nem mondhatok róla, de tény, hogy aznap lett igazán leveles a május.)

***

Az 521m jelű róka láthatólag nem véletlen róka, a dolgok darabkái ravaszul összeállnak s visznek valahová, hisz’ látod, mi régóta működik a Világ, s vagyunk valahol. Te csak menj fel hozzá, s ő tudja majd, mi dolgod.

S hogy hol van? Hát, csak indulj el két üveg olyannal, amit magad is meginnál, s ha van számodra mondandója, úgyis ott találod magad. Ha meg nem – hát azért vittél olyat, amit magad is meginnál.

A minap ismét megjelent a Ravioli. A Rettenetes Ravioli, ki Történelmünket fél évezrede átszövi és dézsmálja, kedden szinte a semmiből beúszott a város fölé, és a képen láthatóan a Mátyás templomot vette célba.
Amit szerda reggel néztem, és megvolt, így megzavarhatta valami. De ettől még ébernek kell lennünk -- a fenyegetettség örök!

***

A Rettenetes Ravioli története Mátyás király idejére nyúlik. Jó Mátyásunkról tudjuk, hogy reneszánsz cuccokat hozatott udvarába, tetemes részüket Itáliából, ami akkor bejegyzett reneszánsz ellátóközpontnak számított.
Ennek során került az Udvar tányérjaiba a ravioli is, ami azonban a nagy nyársonsült ökrökhöz és ürücombhoz, fürjjel töltött fácánhoz szokott vaskos arisztokrácia szemében és szájában nem tűnt rögtön Igazi Ételnek, mert még egy igaz jót böfögni se lehetett tőle.

Finnyázták s köpködték hát rendes't az asztal alá szegényt.

Ami (a köpködés-finnyázás) egy ökörnek vagy fürjjel töltött fácánnak nem tapos a magyar urakhoz szokott lelkébe, hanem a ravioli finom itáliai udvarokban készült ínyesség volt, ráadásul büszkén vallotta, hogy ősét, az ott máig közkedvelt jiao-zit, egyenesen a kínai császár asztaláról hozta be Marco Polo az európai fejedelmek udvarába.

Igaz-e, mindegy, az azonban biztos, hogy a húsos táska óvatosságot igénylő étel, hisz' persze nem véletlen húsos: életében veszélyes ragadozó, akit közvetlenül vadászat után kell elejteni és alaposan kifőzni. Ám strapabíró lény, így ha nem ejtettük el / főztük ki eléggé, könnyen ránk támadhat -- számtalan háztartási baleset okozója a félig nyers húsostáska.

Mátyás udvarában is ez történhetett, bár az utólagos rekonstruálás ma már lehetetlen. A fősodorbeli krónikák mélyen hallgatnak, ám kisebb cselédségi levelezésekből, közszájon forgásokból, ill. krónikásaink magánfeljegyzéseiből kirajzolódik egy elhallgatott rettenet, mely nemhivatalos magyrázatot ad egy sor furcsaságra.

Hogyan nem főhetett ki rendesen, ki tudja, de egy raviolinak nagyon lelkébe dúlt, hogy undorral félrepökte egy Forgách, Zichy vagy Cillei, ki tudja ma már, rettenetes haragra gerjedt, és az egyik lakomán rettenetes dúlást rendezett: egy teljes asztalnyi kis- és középnemest felfalt, majd eltűnt. Nem verték nagydobra persze az esetet -- ki jönne aztán egy elátkozott Udvarba, pedig Mátyásnak égető szüksége volt az exkluzív látogatókra --, és mivel csak kisebb nemesek vesztek oda, leírták őket kisebb csaták veszteségeiként. Így "vesztek oda" többen a galambóci csatában és a Havasalföldön.

A következő években aztán hol itt, hol ott kell leírni hol ezt, hol azt, hol ilyen, hol olyan csatában "dedit sanguinem ad patriam", azaz "vérét adva a hazáért".

Mátyás halála máig nem tisztázott, ám az egyik őt ápoló apáca édesanyjához írt magánlevele szerint "Et comederunt de sacculo", azaz "megette egy táska", sokat sejtet.

Később a mohácsi csatatéren sem tudunk elszámolni vagy ötezernyi magyar vitéz elhullásával a jobbszárnyon, és maga a király sem került még elő a Csele patakból. Mezőkeresztes (1596), Trencsén (1708), Győr (1809), Temesvár (1849), mind-mind tartalmaz olyan elemeket, melyek mögött felsejlik az időközben hatalmasra duzzadt Rettenetes Ravioli árnyéka. Egyes források szerint Kölcsey őt kódolta bele figyelmeztetésül a Népünket sújtó balsosrsként a Himnuszba, és a kis Gömböc alakja se a semmiből pottyant népünk ajkára.

Az ilyen mértékű húsevés jelentős gázképződéssel jár, így a rémség a XVI. századi leírásokban már felhőszerűen lebeg az égben, s onnan támad. Ekkor már zúzógyomrába szükséges kőként kisebb épületeket is felfal, s különös haragot táplál a templomok ellen, mert úgy érzi, hogy a buddhista Kínában még nagy becsben tartották, míg a keresztény udvarokban leszólták. (A bohón boldog itáliai évekre ekkor már kevéssé emlékezhet.)

***

Sok ideig nem hallottunk róla, neve s híre így feledésbe merült. Ám most kedden szinte a semmiből beúszott a város fölé, és a képen láthatóan a Mátyás templomot vette célba.
Ami szerda reggel még szerencsésen megvolt, így megzavarhatta valami. De ettől még ébernek kell lennünk -- a fenyegetettség örök...

Amint azt pár kisebb megyei lap hírül adta, építkezés miatti feltáráson nemrégiben megszáradt prézlimaradványokat találtak magyar kutatók Hajdúnánás térségében.

Mivel a prézli hagyományosan a magyar konyha része, így kezdetben lakodalmi maradéknak tartották, ám sem az önkormányzati, sem a levéltári anyagok nem tesznek említést arrafelé tartott lakodalomra való területfoglalási végzésről, vagy legalább engedélykérésről -- esetleg vadlakodalmat sújtó bírságról.
Később a karbamidvizsgálatok* is igazolták a lelet a sejtettnél jóval hajlottabb korát: tizenötmillió évet, azaz a lény még a Kárpát medencét egykoron nyaldosó Tethys ősóceánból származik.
A régészek a leleteket így az Antropológiai Intézet Halászati Tanszékére küldték, ahol a kutatók rekonstruálták az egyik legkorábbi, és máig legvitatottabb őslény, a halrudacska eddig legidősebb példányát (az addig legidősebb az Északi tengerben talált másik alfaj, a prézli nélküli ún. parisier tízmillió évvel ezelőttről származó egyede).

A halrudacskát nem régóta ismeri a tudomány: Cousteau kapitány dán tanítványa, Hans Iglo lelt rá első példányaira, de a tudósok sokáig más, nagyobb állatok nyúlványának/végtagjának tartották a leleteket. Iglo azonban évtizedeken át, egészen 1997-ben bekövetkezet haláláig kitartott amellett, hogy a halrudacska önálló faj. Elmélete végül 1999-ben, máig élő (!) telepeinek felfedezésével igazolódott, így a faj végül tiszteletére a Piscis Vectis Iglosus nevet kapta.

A halrudacska az egyik legősibb lény, mely felemelkedését és túlélését végtelenül egyszerű szerkezetének köszönheti, mely egyszerű alakú test azonban a tengerek eljegesedett korszakaiban kiváló hőszigetelést biztosító bundába burkolódzik. E bunda őstojássárgája, ősliszt és őszsemlemorzsa keverékéből keletkezhetett az első vulkáni tevékenységek idején, majd évmilliókon át védte a gyakorlatilag változatlan formában maradt halrudacska testét a kihűléstől. A bundát leszámítva a test teljesen homogén, így szinte bármilyen sérülés esetén képes a túlélésre. Az eljegesedett időszakok kivételével ill. melegebb tengerekben akár bundájának teljes vagy részleges elvesztését is túléli.

Táplálkozáskutatók magas fehérjetartalma és a környezeti változásokkal szembeni nagy tűrőképessége miatt a halrudacskát a jövő élelmiszerének is tartják. A másik egészségbombával, az algával kombinálva minden szükséges növényi és állati eredetű tápanyagot tartalmaz, az Északi tengerben lefagyott állapotban élő változatai pedig a telepek mozdulatlansága okán mindemellett könnyen halászhatók.

Az Északi tengeren halászott lefagyott halrudacskák már Magyarországon is kaphatók, Iglo kapitány pedig a Dán Tengerészeti Intézet előtt alussza méltó álmát.

Mi pedig büszkék lehetünk, hogy egy fantasztikus lelettel kicsit magunk is hozzátettünk a jövő zálogának jobb megismeréséhez annak régmúltjának feltárásával.

 
*A karbamidvizsgálat során az egykor elhalt szervezetben fellelhető karbamidmolekulák kopottságát vizsgálják, ebből következtetve a halál előtti utolsó vizeletürítés időpontjára

Iglo kapitány az általa felfedezett halrudacskákkal (Forrás)

A fagyott állapotban élő, s így könnyen halászható halrudacska a jövő tápláléka lehet

 Iglo kapitány sírja a koppenhágai Tengerészeti Intézet előtti sétálóutcán, a Moelhaardsgardenkvijk-en. (A középső sírkő az övé, a képen innenső alatt egy sellő miatt kalózzá lett egykori admirális "nyugszik", kinek egy lezáratlan ügy miatt -- egy zafírral, egy óriáspolippal meg pár másik kalózzal, melyre ehelyütt nincs módunk kitérni -- a Koershaldmiljkhuup-fok nagyobb viharai idején dolga támad, s ilyenkor sírját olykor elfelejti visszacsukni.)

A csodamedve eredetileg egyszerű sötétbarna medve volt. Egy szomorú-sötét ügy során azonban, melynek részleteire itt nem szeretnénk kitérni, megküzdött szerelméért az Ördöggel. Tétként színét tette fel, mert az Ördög tudta jól, hogy bármit kérhet, így ennél kevesebbet nem fogadott el. Mivel végül alulmaradt, nem csak szerelmét vesztette el örökre, de a következő év során havonta tizenkét egyenlő részletben színét is -- így végül teljesen átlátszó lett.

Az Ördög persze tudta jól, mit kap: az ember (medve) színe ugyanis jellemének, saját egyedi tulajdonságainak külső látképe. Az Ördög így egy teljes felszereltségű lelket szerzett, képességgel örömre, haragra, szenvedélyre, meg a többi ilyesmi. Nem véletlen mondják, hogy a szín a lélek tükre.

A maci persze ettől nem a szó hagyományos értelmében jellemtelen lett, csupán jellegzetes tulajdonságok nélküli, ami átlátszóságán kívül egy állandósult kedvesen bárgyú mosolyban nyilvánult meg.

***

Az Élet s a Természet azonban csodálatos forgatókönyvíró: ez a kedvesen egyszerű lény nemhogy nem halt ki, de átlátszósága miatt láthatatlanná vált a méhek számára, így innen kezdve kedvére lophatott mézet tőlük. Még ha megtelt is, csak a méz látszott benne, így a méhek még akkor sem vették észre a méz körül a medvét.

Ez evolúciós versenyelőnyhöz juttatta, így kedves bárgyúságában is gyorsan elszaporodó nemzetséget hozott létre.

***

Ezidőtájt érkezett a környékre egy új hazát kereső nép, kiknek jó vadászíjaik voltak, így semmi vad nem érezhette magár biztonságban tőlük -- még a legfürgébbek sem, akik az avarcsúzlit már vidáman körbeszaladgálták.

Összedugták fejüket a medvék, és így szólt a legokosabb (mert ahol nem mindenki pont egyformán okos, mindig van legalább egy legokosabb):

 -- Csaljuk el őket a hágóról a gerincen a szomszéd hegyvonulatra, ott van jó víz meg erdő, biztosan megtetszik nekik. Menjen a legfürgébb elibük, majd mikor üldözni kezdik, szaladjon a csel szerinti irányba. Mi majd ott várjuk őket, ünnepélyesen nekik adjuk a földet, így ők ott letelepednek, mi meg visszajövünk ide a medencébe.

Így is lett. Legfürgébb oda, két deli vitéz kíséretükkel meglátja, nosza lóra, üldözik-nyilazzák. De már a meglátásakor megzavarodtak kissé, mert nem is annyira látták, mint inkább érzékeltek valami medveszerű furcsa csillogást egy havas farakás fölött a levegőben. Nyilaik pedig mind célt tévesztettek, mert célozni sem igen tudtak reá -- még üldözni is félig vaktában üldözték.

Így jutottak végül egy tisztásra, hol hirtelen százával vibráltak, és nyájas brummogással szólíták őket.

-- Ne bántsatok minket, szép deli vitézek, hisz' belőlünk hiányzik a lélek, így húsunk üres, nem tud táplálékkal ellátni igazi szenvedélyes ragadozót, mint milyenek ti vagytok. Hanem kárpótlásul nektek adjuk, ím hazánkat, a rengeteg vadont, hol akad őz, szarvas, víz, gím, méz, és egyéb tinéktek való. Mi nem vagyunk uralkodó fajta, még ha jómagam medvekirály is volnék, így békésen elleszünk itt az uralmatok alatt.

 Nézték-nézték a vitézek a medvekirályt, majd egymást. Aztán udvarias köszönetet mondtak, majd lovukat megfordítván gyorsan elügettek. Nem mondhatták a medvekirálynak, hogy ama föld kincseire nem vágynak, mely ennyire bárgyú arcú népeket terem ki méhéből.

***

Visszaérvén a hágóra, lefordultak a gerincről, egyenest a hegykaréjok közt megbúvó medencébe.

Így esett, hogy végül pont a medvék földjét választották új hazájuknak, így idővel mindkét nép rájött, hogy kénytelen-kelletlen mégiscsak egy helyen laknak.

Ám az embernép idővel rájött az átlátszómedve-vadászat csínjára, na meg arra, hogy bár húsuk tényleg nem ínyencség, mézzel teli állapotban leterítve megspórolható vele a fáradságos-veszélyes mézgyűjtés, mert akkoriban mindenki vad volt még a Földön, így vad avar méhek lakták az új hazát is.

***

A két nép így évezredes szimbiózisba került, még ha nem is a kölcsönösen előnyös fajtából.

Történetíróik megőrizték az esetet az Emlékezetnek, és honfoglalástörténetük részévé tették. Tisztelettel emlékeztek a medvekirályra, és nem maradhatott királyi palota medvekirályábrázolás nélkül, melyekből több máig fennmaradt.

A csodamedve vadászata pedig ma már szabályozott, hogy kedvesen átlátszó bárgyúsága meg-, és genetikailag tiszta is maradjon.

Az átlagember így ma már ugyanúgy nem vadászattal juthat hozzá, mint ahogy bármi máshoz se, hisz' közértpolcról táplálkozó ragadoztató puhapöcsök lettünk, s így van ez jól, ahol ennyien. Amire figyeljünk, hogy a mézzel teli csodamedvét ne a vadhúsok közt keressük, hanem a mézeknél, mert tudjuk, hogy értéke nem húsában rejlik, hisz' nincs benne feldolgozható szenvedély.

Ilyesféle valószínűtlen vibrálásként látták meg őseink a legenda szerint a csodamedvét. Az ábrázolások már a korai Árpád-kortól a medvekirályt jelenítették meg az elsőként meglátott egyedként. Vadászok által épített kegyhely a Börzsönyben

Trónusdísz a XII. századból.

 A kezdeti pogány kultúra még napistenként ábrázolta a csodamedvét

Fej ereklyetartó a királyi palota ablakában (XIII. sz. körül) 

A leírások szerint az iránymutatásért bemutatott áldozati szertartás után ilyesféle kép fogadta eleinket a hágón -- nem csoda hát, ha útmutatást várva elsőre zavarba jöttek a nekik szánt útról

 Klasszikus mai csodamedve mézzel teli állapotban

 S végül az első csodamedve emlékére, valamint tanulságul, hogy a szerelem sötét verem

Az elso csok a sok keresgélés utáni kiválasztottal feledhetetlen, mert egy életen át elkísér.

Ha sikerült, amit akkor kinéztünk belőle, később sokszor úgy érezzük, hazaértünk.

Ha nem, később sokáig fizetjük az árát.

De akárhogy is, mindez akkor és ott, amikor a sok próbálkozás, csalódás, kincsnek látszó átverés után megpillantjuk, szívünk megdobban, majd lassan, mélyen belenézve meglátjuk benne magunkat s a jövőt, és meggyőződéssel tudjuk, hogy igen, rátaláltunk, a levegőben pedig felizzik a csok lehetosege -- nos ez a pillanat örökre a miénk, és akárhogy alakuljon is aztán, soha nem veheti el tőlünk senki.

Testileg e pillanat egy olyan érzéki világot ígér, melyben bőrünk idegvégződéseit Mammon Mannája korbácsolja majd fel, majd balzsamozza, s mely gyönyört leginkább Dagobert Mester műveiből ismerhetjük.


Ne féljünk hat a csoktol, mert ha alkalmasak vagyunk rá, csak miránk vár, és ne habozzunk belevágni, hisz' már most lehet igényelni a kijelölt hivatalokban!

                                                                          kép forrása

A Világnak is szüksége van karbantartásra, mint a vonatnak, a szervereknek, az iskolai menzának vagy a HÉV-nek. Ám mivel az Élet nem áll meg, ilyenkor is szükséges egy alapszintű szolgáltatás biztosítása, mint utóbbiaknál a melegített csiripöri vagy a HÉV-pótló.

A Természet ezt úgy biztosítja, hogy karbantartáskor pillanatnyi helyünkön túl csak az előrontó veszélyek előli elugráshoz és a féktávolsághoz szükséges távolságon belül hagyja bekapcsolva a Világot, az ezen kívüli körön nincs műsorszórás.

Az így kikapcsolt részen a Természet újrafesti a letört, hibajavítozza az elszáradt ágakat, élénkebbre színezi  a visszatért vándor-, s újrafesti a tavaszi madarakat, krónikába jegyzi a találó, s összegereblyézi  a még ott bóklászó elszáradt gondolatokat, újracinezi az ónozott ágakat, archiválja a kérgekbe vésett vallomásokat, szemeteszsákokba gűjtve az utánuk eldobált óvszereket. Ha odébbmegyünk, természetesen az alapszolgáltatás kis köre is velünk mozog, ez része az alapcsomagnak, melyre születésünkkor szüleink szerződtek.

A jelenséget ködnek is nevezik, és a tudósok sokáig a víz kondenzációs folyamataival hozták összefüggésbe -- e népszerű elmélet viszonylagos egyszerűsége okán a közhiedelemben máig makacsul tartja magát, tankönyvekben is találkozhatunk még vele.

A fő, hogy tudjuk, mindez a mi érdekünkben is történik, hisz' a mi életünk tere szépül s marad élhető általa.
Ahogy a régi rómaiak mondták: Tenere domesticos denique mundus ipse, azaz tartsd karban otthonod, s a világ magától rendbe jön!

Ha eltekintünk a rosszul sikerült 476-os évüktől, hihetünk a régi rómaiak bölcsességében, és ne berzenkedjünk, ha olykor körülvesz s ránk borul: használjuk ki, s belébújva rendezzük el fejünk tartalmát is! Elveszve benne munkahely-főnök sem ér utol, hisz' ilyenkor kicsit mi magunk se vagyunk.

E január eleji napokban akad rá módunk: használjuk ki, hisz' ködbe veszni szép!

A csendes hóesés, mint a szoftpornó: megmutat valami ritka mélyen szépet, amit máskor nem láthatunk, de finom, pasztellszínű ecsetkezeléssel, nem durva szenvedéllyel, mint modjuk egy sziklás vízesés.

 Ha megfigyeljük, minden évben legalább egyszer egy estére kapunk egy ilyet: még a legmelegebb, leghószegényebbekben is.

 ***

Kevesen tudják, hogy ilyenkor éled fel egyetlen délután-éjszakára a tiszavirág téli megfelelője, a gyapjasfülű hószánka. A délutánt kikeléssel, csendes szemlélődéssel tölti, majd estére megtalálja élete párját, kivel aztán leéli neki végtelennek tetsző életét: a hótakaró fényében úszó éjszakát boldog szánkázással-hógolyózással töltik, s a násztánc során minden gyapjasfülű hószánkalánynak legalább egy hógolyó és hóbanfürösztés kijár, melyet illő rúgkapálással és sikítozással fogad. Miután társát jól visszamegdobálta, ezzel az utódnemzés is megtörtént, mert ilyen az ún. finom, pasztellszínű ecsetkezeléses nemzés: az illetlen keménypornó az emlősök stílusa.

 Kifáradva aztán kéz a kézben boldogan üldögélve nézik a hóesést, s lassan behavazódva boldog jobblétre szenderülnek.

A kismintás kérdőíves felmérések szerint a világ legboldogabb fajai közé tartoznak, életüket hosszúnak s teljesnek érzik.

Utódaik egy puha meleg, tápanyagokban bővelkedő burokban szundikálva várják a következő év nagy hóesését.

 ***

S ha mindez nyálas, hát a nyál az Élet sója, és évente ennyi só javallott, már csak izotóniás célokra is, így a Természet a vitaminokkal együtt juttat nekünk ennyit. Hóban-nyálban orvosság.

Ott voltam az istállóban, amikor született. Én süldő kisbirka,ő újszülött, így jókat játszottunk együtt: sokat ráncigálta gyapjamat, majd szundikált benne. Faforgácsból kis bárkákat ácsoltunk, kannából mannát öntöttünk rá özönvizet játszva, majd mirhapudinggal csaptuk el hasunkat. A légynek se tudott ártani, így ürgét sosem öntöttünk, és egyébként is furán jó gyerek volt.
Hatéves kora óta viszont egyre kevesebbet játszik. Sokszor csak úgy elréved a messzeségbe, és látszik, hogy valami mást néz, ami nem ott van. Ezzel így vagy éhenhal, vagy valami nagy dolgot csinál, de azt a fajta nagyot, amivel szintén nem öregkorban szokás meghalni.
Az ilyen élet nem hosszú, de tömény, így érdemes lenne tovább írnom. De sajnos ő még csak tíz éves, én meg báránynyolcvan.
Próbálok rávenni egy ifjú birkát a krónika folytatására, de ezek a maiak már nem írnak lábbal.
Szemem fárad, elmém szürkül gyapjam vékonyodik, krónikám így véget ér. Ha tényleg lesz belőle valaki, lesz, aki tovább írja...

Valamikor régesrégen, a korai Pattintász előtt, a középső Teodolit idején, a mai Dunakanyar helyén összefüggő rettenetes hegytömb állt, megálljt parancsolva a lábait nyaldosó hosszan elnyúló tónak, melynek felső vége a mai Németországot belepő rengeteg Fekete-Erdőben búvott meg. Az Ember előtti kor volt ez jócskán, az Élet kialakulásának kezdetén, mikor a Földet még kezdeti próbálkozásnak számító lények, törpék, monyócák, sárkányok uralták.

Élt ekkor egy királyfi, kinek bár kicsiny vára uralta elvileg e vidéket, hatalma nem volt túl erős, mert a tájat a hegytömbben élő sárkány ugyanúgy magáénak érezte, mint a vele szimbiózisban élő gyökérmanók, kik a sárkány lábainak gombatelepét szopogatták, bogyókat gyűjtögettek, s a sárkánynak adóztak utána, annak hatalmát erősítve.

Békés természet lévén persze a királyfit ez nem nagyon zavarta, bár néha főtt kicsit a feje, hogyan tud így rendet tartani a birodalmában.

Nagyon azért nem főtt, inkább járta az erdőt, tanulta az erdőnép szokásait, kifigyelte a titkos egyezségeket, furulyázgatott, és gyakran eltutajozgatott a hegy északi lábát nyaldosó tavon.

Jó evezős -- no meg kíváncsi természet -- lévén egyre feljebb merészkedett, míg egyszer több nap után a végtelen sötét parti erdőben meglátott egy leányt, akibe a kor szokása szerint rögtön bele is szeretett.

A lány persze viszont, csak hát apja fösvény ősnémet fejedelem volt, aki egy jöttment királyfihoz a lányát oda nem eresztené. Nem maradt más választás, a királyfi a kor szokása szerint megszöktette a leányt, s vadul evezett vele saját országa menedékébe.

A fejedelem persze erős ősnémet tutajokon szilaj bvlgarkertes* üldözőket küldött, valamint utána indított egy fekete-erdei jó ősnémet sárkányt is, a királyfit ízekre zu tépni.

 ***

Reménytelennek tűnt már a helyzet: a királyfiék elérték a tó alján fekvő saját birodalmat, de az sem volt igazi menedék, hisz' nem volt erős uralma benne, az üldözők meg sokan voltak, és hát ott volt a jóféle ősnémet sárkány is, kinek tüzének melegét már-már a nyakukban érezték.

S hogy a baj se legyen egyedül, a helyi sárkány is meglátta a leányt, s persze azonmód beleszeretett s nyomban el is rabolta még a tutajról frissiben ahogy a királyfi a kikötés csomóival bajlódott.

***

Látta a királyfi, hogy itt most elő kell venni a tudományt, és kenyértörésre vinni a dolgot. Előkapta kardját, és a sárkány után rontott, aki időközben azonban épp bevette magát a hegyet behálózó barlangrendszerébe, hogy ott jól elrejtse a zsákmánylányt.

Ekkor érkezett meg az ősnémet sárkány, ki látta ám, hogy a másik sárkány lett az ellenfele, és szélvészveszedelemként rontott a barlang szájára.

A helyi sárkány is kiszagolta a veszélyt, és hogy be ne szorítsák, rettenetes robajjal szinte szétvetette a hegyet, úgy robbant elő a gyomrából.

***

Ember oly' dühödt tombolást még nem látott. Tűzokádta, verte, aprította egymást a két sárkány, mialatt a királyfi kimenekítette a lányt a barlangból, és a hegy tetejére küldte a várba, annak bástyájáról nézhesse a csatát.

Maga pedig lement az erdőbe szövetségeket kötni.

Először a gyökérmanók közt híresztelte el, hogy a sárkány innen kezdve majd folyton mossa a lábát, ha asszony áll a házhoz. És akkor nekik nem jut majd gombatelep. Ezen felül nekik és a monyócáknak is száz év szamócaszedési jogot adományozott, teljes adómentességgel.

Eztán hogy így maga mellé állította az erdő népét, maga is leindult karddal vagdalkozni.

***

Három nap-három éjen át tartott a küzdelem. Tépte-rúgta-harapta egymást a két sárkány, omlott alattuk a föld, s a hegyben egyre nagyobb mélyedést rúgtak-csiszolta-égettek. Nyesegette őket karddal a királyfi is, rágták a lábukat a gyökérmanók, állandó rájuk hullással bosszantották őket a monyócák.

Egyre fáradt a két sárkány, s már olyan mélyre rúgták szét a küzdőteret, hogy két hegy között már a tó színe alá jutottak, csak egy maradék gátfal tartotta vissza a vizet. Ekkor észbe kaptak, és szövetséget ajánlva egymásnak 2x2x7 = 28 szemükkel keresni kezdték a királyfit, hogy őt elpusztítva, kölcsönös előnyökkel lezárják a dolgot. Időközben ráadásul az ősnémet tutajok is megérkeztek a vad bvlgarkertes üldözőkkel, és kincsekkel készültek megerősíteni az egyezséget: a helyi sárkány a kincsekért cserébe visszaadja a leányt, és még választófejedelmi jogot is kap az ősnémetrómai birodalom szélén a határőrizetért.

***

 Szorultságában nagyot gondol a királyfi, s elkiáltva magát, örök időkre a gyökérmanóknak adja a bogyószedés jogát, hogy még a pálinkát is lefőzhetik belőle jövedékiadó-mentesen, csak most azonnal rágják szét azt a maradék gátfalat.

Ez hatott: a sárkányok már a levegőt veszik, királyfi egy védtelen tisztáson kétfelől becélozva, a tutajok a kikötést végzik, a tűzfolyam a torkokból elindul, a levegő felizzik, pernye száll, mikor a gátfal átszakad, és a hatalmas vízáradat tutajokkal, kincsekkel, s főleg roppant nagy súlyával őrjöngve zúdul sárkányra-tűzgolyóra, s visz mindent, ami szerencsétlenségére útjába esik. Évmilliók alatt felgyűlt roppant víztömeg érzi, hogy szabad lett, s rohanhat megvadulva új tájak, izgalmas ismeretlen nagy tenger felé...

***

Hegy átvágva, sárkányok-üldözők a tenger felé hömbölödve, királyfi-királylány holtáiglan-holtáiglan, a tartomány okos szövetségeken állón virágzásnak indulva, s a tóból folyóvá lett nagy víz két partján a hegyek további évmilliókon át szegélyezik a Dunakanyart.

A monyócák azóta is minden ősszel intenzív hullásba kezdenek, hisz' evolúciósan ez akkor előnyükre vált (s a romantikus magyarázat szerint az akkor kötött egyezséget úgy értelmezik, hogy minden évben ilyenkor le kell hullaniuk).

A táj azóta emberré evolúciolódott népe pedig azóta is valami ősi nagy genetikai örökségként adómentesen főzi a pálinkát.

 Az egykori vár bástyája, ahonnan a királyfi nézte sokszor a tájat, a megmentett lány meg a csatát

egykori gyökérmanó meszesedett váza a tájba illeszkedve

Gyökérmanó közelről. Az alapvetően kedves lény kitartóan rágott, így veszélyes ellenfél volt.

monyócák -- mai nevükön falevelek 

bogyóbokor, ki(nek szedési és lefőzési joga) végső soron a csatát eldöntötte

Itt-ott ma is látszik az egykori sárkánycsata tüzében megperzselt föld

Kilátás a várból a déli oldalra. Ezt láthatta a királyfi a hegy átvágása előtti időkben, ha a Duna helyére szárazföldet képzelünk...

 ...és ezt láthatjuk most ugyaninnen

 *bvlgarkertes: Eredetileg vízigót népcsoport, főként harci tevékenységben jártasak, kiket szívesen fogadtak fel különböző fejedelmek határvédelemre. Első ismert régészeti előfordulásuk a mai németországi sírleletekből származik, később lekerültek a dél-Duna vidékére, ahol növénytermesztésbe fogván bolgárkertészekké váltak. Nem minden történész ért egyet abban, hogy a Dunakanyar fenti áttörésekor kerültek délre.